„Süket építészek, vak akusztikusok . . . ” – Interjú Zoboki Gáborral a zengő-terek építészetéről
2021.04.14.
Létezik tökéletes akusztikájú terem? Miért van egy hatalmas lemez a Müpa alatt, és miért volt fontos az Operaház nézőterét faszerkezetre ültetni?


Hogy a szóban forgó tervező és a zene között milyen kapcsolat van, azt már nem kell bemutatni. Arról viszont érdemes többet beszélgetni, hogy a hangversenytermek tervezésében a zene szeretete, a látványos építészeti formák vagy textúrák felett a hierarchia csúcsán egy elképesztően szövevényes, szinte már titokzatos tudomány, az akusztika áll, és bizony az építésznek szívvel-lélekkel e terület kihívásainak szolgálatába kell állnia, ha koncertek otthonának megrajzolásába fog. A tematikus hetünk következő cikkében ezen kihívásokról kérdeztük Zoboki Gábort.

Pleskovics Viola: Több száz mérnököt megmozgató koncertterek tervezésén van már túl. Az ilyen nagy projektekben hol húzódik a határ az akusztikai szakember és az építész feladatai között?

Zoboki Gábor: A teremakusztika és az épületakusztika két teljesen különböző dolog. A zengő-terek két legfontosabb sajátossága a lecsengés mértéke és a tökéletes csend. Ha valaki nem tudja létrehozni az épület maximális csendjét, akkor a terem akusztikája sem lehet jó. Nem csak az egyes terek közötti áthallás a gond, hanem az épület körüli külső zajok is. A MÜPA esetében úgy tudnám leírni, mintha egy hatalmas fazéknak ütnénk fakanállal az oldalát. Maga az edény egy vasbeton szerkezet, ami a Duna melletti talajvízben áll. A forgalom és a vasút zaja nem csupán behallatszik, de a talajvízen keresztül különféle rezonanciáknak köszönhetően még fel is erősödik. Ezek épületakusztikai problémák, ezt az építésznek kell kezelnie.

És hogy született meg a csend végül a MÜPA előadótermeiben?

A vasúti forgalom zaját nem az épület struktúrájának akusztikai megoldásaival szüntettük meg, hanem a sínpárok alá helyezett gumiszerkezetekkel. Mindeközben az épület alatt van egy két méter vastag alaplemez, ami a talajvíz hatalmas hangenergiáját fogja le. Belül mind a Fesztivál Színház, mind a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem egy-egy önálló, több száz rugón álló vasbeton "dobozként" épült meg. Ez a „ház-a-házban" elv azt jelenti, hogy például a Nemzeti Hangversenyterem 18.000 tonnás tömegét akár egy daruval ki is emelhetnénk a környező szerkezetből.  A termek kompozit acél és gumi rugókon nyugszanak és amennyiben a nézőközönség egésze egyszer csak az egyik oldalra sétálna, mérhető lenne a terem megbillenése. Ezzel a trükkel szinte csillagközi csendet tudtunk teremteni a két térben.

És a tökéletes teremakusztika? Ott mi a forgatókönyv az építész számára?

Kezdjük azzal, hogy nincs olyan, hogy tökéletes teremakusztika. Kedvenc esszém a „Süket építészek, vak akusztikusok", amely tökéletesen leírja a két szakma párbeszédét. Az pedig, hogy jó egy terem akusztikája teljesen szubjektív fogalom, hiszen ezt elsősorban rendeltetése határozza meg. A koncertterem intézményét Felix Mendelssohn hozta létre a Gewandhaus-szal Lipcsében. Lényegében ez volt az a pont, ahol a szalonokból kikerült a muzsika egy nagyobb térbe a közönség elé. Mozart és Beethoven még kis termekre írta műveit, Mendelssohn után viszont már senki nem hangszerelt szalonokra. Igen ám, csakhogy mi egy térben szeretnénk előadni Beethovent és modernebb megaszimfóniákat egyaránt jó lecsengéssel. Ráadásul igény, hogy az intézmény önfenntartó is legyen, így meg kell tölteni céges rendezvényekkel, díjátadókkal és akár sporteseményekkel … teljesen extrém műfajokkal is, amelyekre a terem mindig máshogy reagál. Tisztázni kell a repertoárt elsőként, majd a tér változtathatóságára (adjustability) kell helyezni a hangsúlyt.

A teljes interjú az alábbi linken érhető el:

https://epiteszforum.hu/suket-epiteszek-vak-akusztikusok--interju-zoboki-gaborral-a-zengo-terek-epiteszeterol