– Miért kell felújítani az Operát?
– Az Operaház a magyar építészet remekműve, Ybl Miklós egyik utolsó kiemelkedő alkotása, a 19. századi nemzeti építészetünk esszenciája. Ráadásul alig van operaház Európában, amelyik eredeti formájában, átépítés nélkül fennmaradt volna – se az olasz, se a német operakultúra területén. Leégtek, lebombázták, lebontották vagy átalakították őket. Ám nem csak ezért értékes és egyedülálló. A megépítésekor világszínvonalat képviselt: itt használtak először hidraulikus színpadtechnikát – ezt maga Ybl tervezte –, nézőtere akusztikailag kiválóan sikerült, belsőépítészetében pazar, a műfaj rangjához méltó volt. Viszont a legutóbbi nagy felújítás több mint harminc évvel ezelőtt, a nyolcvanas évek elején történt, amikor egy olyan színpadtechnikát építettek be az omladozó NDK-ból, ami a maga korában sem számított már korszerűnek. Emlékszem olyan Walkür előadásra, ahol Wotan búcsújának zárójelenetét a díszletváltás műszaki hibái miatt az előző kép díszletében énekelték végig. A legviccesebbet akkor éltük meg, amikor az előadás közepén lassan elindult a függöny, úgyhogy az énekesek egyre kisebb függönynyíláson próbálták befejezni a felvonást.
Halkabb, pontosabb, gyorsabb és digitálisan irányítható, többfunkciós, 21. századi rendszert építünk be. Azonban legalább ilyen fontos, hogy Magyarország egyik legpatinásabb műemléképületét korhű állapotának megfelelően állítsuk helyre, azaz minél inkább visszanyúljunk Ybl Miklós eredeti terveihez. Nem csak azért, mert az elmúlt közel másfél évszázadban a felújítások, átalakítások – például a nézőtér korábbi bővítése, vagy a zenekari árok szűkítése – sokat rontottak az akusztikán, hanem mert a ház sokkal szebb volt eredeti pompájában. A közönség számára ez lesz a leglátványosabb változás – ugyanabba a házba léphetnek be, amely 1884-ben, a megnyitón várta a látogatókat, köztük őfelsége Ferenc József császárt, aki a korabeli beszámolók szerint igencsak el volt ragadtatva a látottaktól. Bár korábban kikötötte, hogy nem lehet nagyobb a bécsinél, de a legenda szerint a megnyitón azt mondta: ”valóban nem lett nagyobb, de azt elfelejtettem mondani, hogy szebb sem lehet”.
– A legtöbb operalátogató valószínűleg ma is nagyon szépnek látja a házat.
– Ma is az, de sokkal nemesebb volt egykoron. Az Ybl által tervezett épület a kor legnívósabb német és olasz operaházainak építészeti szintézisét jelentette. Ybl neoreneszánsz stílusérzéke olyan csodálatos, hogy méltó módon vetik össze a valóban reneszánsz kori „középületelődeivel”. Ybl keze nyomán nem találjuk a 19. századi eklektika „üres” idézeteit, a ház olyan tökéletes, hogy nem látom értelmét bármit változtatni rajta, ami nem a korszerű operajátszás feltételeit szolgálja. Egyedülálló tanúépületről van szó, kivételes építészeti értékekkel. Meg kell tisztítani a látszó felületeket, freskókat, képzőművészeti elemeket és el kell távolítani a korábbi felújítások éppen akkor aktuális műszaki következményeit, átfestéseit. Érdekes megfigyelni, hogy a díszítőfestés esetében a mester komplementer színekkel dolgozott, mint a reneszánsz festők. A túlnyomórészt meleg okker, lazac, sziennák és umbrák, meggyvörös és arany színvilága mellé olajzöld és türkizkék színek társultak. Egykor az épület összes belső terében összhangban voltak a díszítőfestések egymással és a freskók színvilágával. Ha a valamikori kerengők sötétokker és szienna színű, intim jellegű teréből léphetnénk be újra egy világos okker és aranyozott nézőtérre, akkor a hatás a jelenleginek a többszöröse lehetne.
Csakhogy ma az Opera nézőterének legmeghatározóbb színe a sötétvörös, mindenhol ez jelenik meg – ám ez csak az ötvenes évek óta van így. Ma hiába keressük mondjuk az eredeti arany csillogású olajzöld előfüggönyt, azt is eltüntették, mint mindent, ami az arisztokráciára emlékeztetett a háború után. A nyolcvanas években már visszaállíthatták volna az eredeti színeket, de akkoriban a szakmának erre nem volt lehetősége. Most részben falkutatással, részben korabeli leírások alapján rekonstruáljuk, hogy is nézhetett ki a ház, de olyan nyomokat is fel kell használnunk, mint mondjuk az egykori számlák, amelyekből kiderül, milyen színű drapériákat vásároltak a díszítéshez. Persze nem elég a színeket visszaállítani. A teljes varázshoz megfelelő fény is kell.
– Nem jó a világítás sem? A nagy csillár látszólag ugyanolyan 135 éve.
– A nézőtér nagy csillárja keveset változott ugyan, de egészen máshol lógott eredetileg, mint ahogy mi azt ismerjük. A háború után a mennyezetig felhúzták, mintha valaki a mellkasánál szíjazná be a nadrágját. Talán azért tették, mert így lehetett a legtöbb fényt kibocsátani. Csakhogy a történeti korokban a csillárok a belső terek illúzióját fokozták azzal sejtelmes, derengő fényükkel, melyek megcsillantak az aranyozott és fényes felületeken. Tehát szét kell választani a funkcionális világítást – hogy megfelelő fényerőt biztosítsunk a nézőtéren – ettől a csodálatos hatástól. Tervünk az, hogy a Lotz-freskót méltó módon megvilágítva – ehhez a csillárt vissza kell engednünk négy méterrel lejjebb az eredeti helyére –, maga a mennyezeti freskó legyen a legdominánsabb elem a teremben. „A zene apoteózisa”. Az Olümposz világában vagyunk, Apolló lantjátékát hallgatják az ott lakó istenek és múzsák. Itt minden az illúzióinkat szolgálja. Még el sem kezdődik az előadás, de minket már elvarázsol a bejárat, a díszlépcső, a festmények, a színek, a bojtok és rojtok. Olyan ez, mint egy templom, ahol a füstös félhomályban érvényesül leginkább az építészet, képzőművészet és zene hatása.
– Kiegészítőfények eddig is voltak.
– Igen, de sajnos a legutóbbi átépítés során a részletekre – Ybl-lel ellentétben – nem mindig fordíthattak elég figyelmet. A páholyokban például egyszerű villanyégők árválkodnak, és még arra sem ügyeltek, hogy középre kerüljenek. Olyan, mintha némelyik páholy nem lenne befejezve. Az égőket drapériákkal takarták ki, hogy a nézőtérről nézve ne jelenjenek meg, de ez a rengeteg plusz függöny rendkívüli módon levette az utózengési időt, azaz rontották a nézőtér akusztikai környezetét. A restaurátori feltárások révén azt is látjuk, hogy a páholyok mennyezete és architrávjainak építészeti kiképzése, festése olyan értékes, hogy azt korszerű világítástechnikával meg kell mutassuk. A felvonások kezdetét jelző kialvó fények játéka az operai nézőtér belsőépítészeti nyitánya az előadás megkezdése előtt. Fontosnak tartom, hogy ez az illúzió is helyreálljon. Az előszínpadi nagyfüggönyt nem lehetett a proszcénium nyílás mögé kihúzni a helyhiány miatt. Így az énekesek egy bársonnyal kipárnázott keretet kellett áténekeljenek. Tehát minden, amit az eredeti helyreállításért teszünk, egyben egy tökéletesebb akusztikai és színház-technológiai megoldás felé is visz.
– Miért, mi az, amivel rontottak még az akusztikán?
– Például azzal, hogy megnövelték az ülőhelyek számát a földszinten. 1912 nyarán a zenekari árok rovására további sorokat tettek az első sor elé, ehhez viszont meredekebbre kellett dönteni a nézőteret. Azáltal, hogy a zenekari árok több mint két méterrel becsúszott a színpad alá, felborult a zenekari és színpadi hangzás aránya. A zenekari árok össze volt kötve a nézőtér alatti nyomótérrel. Itt az utcáról ideérkező levegő „légtócsát” képzett. A szellőzőcsatornákba behordott jéggel pedig a párásításról is gondoskodtak egyben. Minden szék alatt megtalálhatók ma is azok a rácsok, melyeken keresztül a levegő feláramolhatott a nézőtérbe. Hiszen a gázégők és testek melege elindított egy lassú áramlást. A csillár fölötti rács és az „Ördögpadlás” pedig arra szolgált, hogy a levegőt átvezessék az egész auditóriumon. Ez az úgynevezett elárasztásos szellőzés létrehozhatott olyan zengő tereket a nézőtér alatt és fölött, ami segíthette ezt a különleges akusztikai élményt. Mi újra összekötjük ezeket a tereket a zenekari árokkal, a talpunk alól szólalhat meg az orgona és a kórus hangja a Faust utolsó felvonásában
– Vannak még olyan terek, amelyekre ma már nincs szükség?
– Az alsó szinten működő elektromos berendezések nagy része mára feleslegessé vált. Ami egykor több szobányi területet foglalt el, azt ma egy mobiltelefon is helyettesítheti. Ezek helyére irodák és öltözők kerülnek. Az Operaházban működtek festőművészek, szobrászok, lakatosok, valamint férfi és női varroda, kalapos, parókás, cipész, ötvös és a díszletkárpitos műhely is. Ez mind kikerül az Eiffel Műhelyházba, ami újabb tereket szabadít fel. Az egyik ilyen műhelybe kerül például az új zenekari öltöző. A legnehezebb kérdés talán az akadálymentesítés, hiszen egy-egy liftet nem lehet csak úgy elhelyezni az Operában a rezgések miatt sem. Szerencsére van két karzatra felvezető lépcső, amely az oldalsó bejárattól vezetett a legfelső szintre, és eredetileg egy közbenső szintre se lehetett innen bejutni. Így nem találkozhattak a kakasülőre igyekvő szegényebb nézők a tehetősebb vendégekkel. Ebben kaphat helyet a felvonó, némi átalakítás után, hiszen a lépcsőfordulók sehol sem illeszkedtek pontosan a közönségforgalmi műemléki tereihez. A leglátványosabb változás azonban alighanem a nézőtéren lesz.
A széksorokat nem választja ketté többé folyosó, így a legértékesebb helyekről nem kell lemondani ezután. Eredetileg Ybl tervein is ez az elrendezés szerepelt, de a munkák befejezése előtt leégett a bécsi Ring-színház, a Staatsoper akkori ellenlábasa. 270-en vesztek oda. A színháztörténet legdrámaibb eseménye után minden nagyobb színházban vasfüggönnyel választották ketté a színpadot és a nézőteret, hogy a színpadon elinduló tűztől megmentsék a közönséget. Ybl operája volt az elsők között ebben a sorban, ezért kellett véleményem szerint három blokkra vágni a nézőteret és az akusztikailag értékes oldalfalakra „ráültetni” a közönséget. Ma már sokkal biztonságosabbak az anyagok és riasztórendszerek nincsenek túlsúlyban a tűzveszélyes anyagok, így visszaállíthatjuk azt az ülésrendet, amit Ybl Miklós megálmodott, és amit mindenütt ma is megtalálunk, elsősorban a német nyelvű operaszínházakban.– Ahol lehet, Ybl terveihez nyúlnak vissza. Többen azt várták, hogy „zobokisabb” lesz az átalakítás.
– Szokták kérdezni, hogy hol van ebben Zoboki? Hát sehol. Nem azért, mert összesen háromszáz mérnök dolgozik a házon a vezetésemmel, hanem azért sem, mert Ybl Miklós zseniálisat alkotott.. Pedig neki is folyton csökkentették a költségkeretét, egyre kevesebből, egyre kisebb, mégis egyre nagyszerűbb operát tervezett. A végeredmény pedig sok szempontból túltett azokon a nyugat-európai mintákon, amiket követett. A mi feladatunk az, hogy megvalósítsuk azt, amit ő megálmodott, és csak nagyon finoman egészítsük ki a munkáját. Egy szót sem ejtettünk arról, hogy az Operaház volumenének több mint kétharmada azt szolgálja, hogy az operaüzem virtuózan működhessen. Felújított színpad, öltözők, műhelyek és irodák keletkeznek, melyekkel legalább akkora adósságot törlesztünk a művészeknek, mint amennyit a nézőtéren az operarajongóknak. A jelenkor operajátszás trendjeit nem hagyhatjuk figyelmen kívül, de törekednünk kell arra, hogy a technikai módosításokkal ne sértsük meg az Ybl-i hagyatékot. A Magyar Állami Operaház igazi kultúrtörténeti kuriózum és reméljük a felújítás után pedig hangzásában, belsőépítészeti pompájában és felszereltségében ismét világszínvonalú lehet.
https://index.hu/urbanista/2018/07/01/operahaz_felujitasa_zoboki_gabor_opera/
Fotó: Bődey János / Index
