Az építészek a világon mindenütt „eltapsolják” a GDP egynegyedét középületekre, lakó- és irodaházakra, szállodákra, autópályára és vasútra. Tehát minden, ami épület, amivel a városokban és falvakban találkozunk, egy maréknyi ember szellemi tartalékain és képességein múlik. Hogyan kellene formálni – nemzeti-történelmi értékeinket megőrizve, azokat továbbfejlesztve – az ország arculatát? Hogyan segítheti a hamarosan induló Budapest 2050 program a főváros arculatának fejlesztését? Melyik a kedvenc „gyermeke”? Mely szellemi nagyságoktól és milyen muzsikákból meríti kreativitását? Zoboki Gábor, Kossuth- és Ybl Miklós-díjas építész, a ZDA Zoboki Építésziroda alapító-vezetője válaszolt az Origónak.
Sok munkával teli, zaklatott időszak van ön mögött. Hogy van?
– Sűrűn. Szerintem az építészek mindig is az éjt nappallá tevő típusok voltak. Sok minden foglalkoztat, az építészet teljes embert kíván. Bár ez az időszak nem kedvez nekünk, szerencsére sok mérnöknek adhatok most újra munkát. Másrészt az én koromban lehetőségem van egy polihisztor életét élni – az építészek későn érnek. És rengetegen megtalálnak karitatív feladatokkal is.
Amikor a budapesti iCon szakmai konferencián kapott egy hosszú kérdést a kerekasztal-beszélgetés moderátorától, azt felelte: értem a kérdést, de nem arra fogok válaszolni. Ön ilyen vagabund ember?
– Dehogyis! Csak az éppen feldobott témán akartam „túlesni”. Unalmas már ez a „mini-dubajozás”, nem kéne ennyit rugózni rajta. Politikailag bonyolult, és az érdekkörök annyira összetettek, hogy nem érdemes túlgondolni. Egy dologra viszont jól rámutat – ez Budapest esetében egy állatorvosi ló –, ha egy külföldi befektető Budapestre jön, nem tudjuk neki kirakni „a terítéket” az asztalra. Budapestnek nincs fejlesztési koncepciója, stratégiája, ahogy az országnak sincs. Improvizálás zajlik. Biztonságot csak akkor tudunk nyújtani a gazdasági, a tudományos és művészeti életben érdekelteknek, ha hosszú távon is gondolkodunk. Lázár János építészeti miniszter nagyon jó döntést hozott, amikor 2014-ben, unszolásomra, elkérte az építésügyet a Belügyminisztériumtól. A szakmai szervezetek kivétel nélkül sürgették ezt a jelentős kormányzati változást. Szerencsére elő tudtam rántani az akkorra már elhunyt Makovecz Imre Antall József néhai miniszterelnökünknek írt levelét az „Építés” nemzetgazdasági jelentőségéről, ugyanis ez minden ország jövőképének az alapja. Az építészek és mérnökök mindenütt a világon „eltapsolják” a GDP 25 százalékát középületekre, lakó- és irodaházakra, infrastruktúrára, autópályára és vasútra. Tehát minden, ami magas- vagy mélyépítés, az ennek az elhanyagolható számú mérnöknek a képességén múlik. Megbecsülendőek vagyunk.
Magyarországon az építész szakma elindult egy úton, de még mindig nem került a helyére.”
Az építészek általában alkalmazkodóak, hiszen alkalmazott művészetet űznek. Ugyanakkor a tevékenységük meghatározó minden ember számára. Amikor valaki belép egy kórházba, iskolába vagy egy koncertterembe, számtalan építésszel kerül spirituális kapcsolatba. Churchill azt mondja: „Mi alakítjuk az épületeinket, utána viszont ők formálnak bennünket”.
Az én szakmám humán műveltségből és a mérnöktudományokban való jártasságból áll össze. Úgy is fogalmazhatnék, az építészetet elsősorban a kultúrába való ágyazottsága jellemzi.
A teljes cikk megtekintéséhez kattintson ide.
Szerző: Simon István
Fotó: Origo/ Polyák Attila
