Van-e az építészetnek Bartókja?
2019.05.02.
A Műcsarnokban megrendezett II. Építészeti Nemzeti Szalonban tartott rendhagyó tárlatvezetést Zoboki Gábor.


Az esztétikum, vagy a funkcionalitás fontosabb szempont-e az építészetben? Humán vagy alkalmazott tudományt művel-e az építész, és kell-e a jövőbe látnia? A Műcsarnokban megrendezett II. Építészeti Nemzeti Szalonban tartott rendhagyó tárlatvezetést Zoboki Gábor, melynek során az is kiderült, hogy változott-e érdemben Budapest összképe az elmúlt 120 évben, miért a gótika az egyik legfontosabb pillanat az építészetben, és miért volt Medgyaszay István a magyar építészet Bartókja.

Rendhagyó tárlatvezetést tartott Zoboki Gábor építész május 2-án az áprilisban a Műcsarnokban megnyílt II. Építészeti Nemzeti Szalonban, amely többek közt az elmúlt öt évben megvalósult és tervezett TOP 120 magyar épületet mutatja be. De helyet kapott az idén április 29-én hatvan éve elhunyt Medgyaszay István munkásságát bemutató retrospektív tárlat is, amely a kiállítás egyik legnagyobb értéke.

A kiállítás bemutatását egy másfél évszázados, Budapest kialakulását felidéző történelmi hasonlattal kezdte Zoboki Gábor, érzékeltetve, mit tesz egy város életében, ha az építkezéséket egy karmesteri pálcával irányítják.  „Ha Dániát összekötjük Rómával, akkor van egy nyugati és egy keleti világ. Utóbbiban mindig nagy emberek határozták meg a művészetet és a tudományt, míg a világ nyugati felén a demokratikus fejlődés a saját intézményrendszerén keresztül hatott a művészetekre. Vannak keresztakciók, ahogy például Párizsban Haussmann báró kellett ahhoz, hogy létrejöjjön egy város, nálunk pedig Podmaniczky Frigyes, aki sosem hagyta el Budapestet, kockás zakóban járt és imádta az operát” – mondta. Podmaniczky felelős azért, hogy Párizs, Barcelona és Bécs után Budapest is megkapta a városépítés vírusát, és egy karmesteri pálcára (ez volt a Közmunkák Tanácsa) elindult egy intenzív városfejlődés.

Ez a fejlődés nem önálló akciókból zajlott, ez a kiállítás viszont inkább ilyen akciókat mutat be, egy gyűjtés, vagy szöveggyűjtemény, amely éppen ezért zseniálisan mutatja a magyar építészet állapotát. „Ha nincs karmesteri pálca, akkor ilyen, ha van, akkor könnyebb megérteni az összefüggéseket”- hangsúlyozta.

Budapesten minden nap könnybe lábadhatna a szemünk

Magyarország e két nagy kultúra metszéspontján helyezkedik el. Budapest 1867-et követő magunkra ébredésünkből nőtt ki, és az adottságai miatt a világ egyik legjobb városa.  A kiegyezést követő évtizedekben szinte minden létrejött Budapesten ahhoz, hogy az itt élő ember igazán polgárnak érezhesse magát. Megépültek a múzeumjaink, a legszebb bérházak, a tőzsde a legfelsőbb bíróság épülete, az Operaház, csatornázták az egész várost, közvilágítás lett, kerti pad és park, és megépítettük az első földalattit a kontinensen. „Ma, 2019-ben gyakorlatilag ugyanabban a városban sétálhatunk, mintha az 1900-as években élnénk, csak azóta sokat rontottunk rajta. Ha átmegyünk a Lánchídon, minden nap könnybe lábadhatna a szemünk azoktól az adottságoktól, amelyeket ez a város nyújt” – tette hozzá.

Egyszerre Ázsia, India, Egyiptom és Erdély

Ennek a keleti és a nyugati világnak a találkozását mutatja be Medgyaszay művészete. Mindent kellett terveznie a templomtól a színházon és a kastélyon át a tüzérségi épületig, vagy a villákig. Mindenféle műfajban, mégis egységes stílusban alkotott. Szinte kezdő, nyolc éve végzett építészként 1912-ben mindössze hat hónapja volt arra, hogy az Operaházat átalakítsa. Ő volt az a figura, aki mindent akart. Megcsinálta a gellérthegyi Nemzeti Panteon tervét, majd a veszprémi színházat, elment keletre, járta Erdélyt és rajzolt. Az építészetben kevés Bartókunk van, de ő az egyik. Medgyaszay stílusában érezhető a bartóki attitűd: magamévá teszem, mélyre letüdőzöm és utána egy teljesen más művészetet adok ki magamból. Stílusában mindenki érzi, hogy egyszerre vagyunk Ázsiában, Indiában, Egyiptomban és Erdélyben.

Sajnos 1945 után Medgyaszayt félretették, megbízói elmentek, és húsz évet élt ebben az országban úgy, hogy gyakorlatilag nem jutott munkához. Lenyűgöző az életműve, és számos olyan ház van, amely a köztudatban nincs összekapcsolva Medgyaszayval, mint például a Baár-Madas Leánynevelő Intézet épülete, vagy a TÉBE-ház.

„Mindenkinek és senkinek is szól ez a kiállítás”

„A gótika volt az utolsó pillanat, amikor a szerkezetiség és az esztétikum egy helyen találkozott. Medgyaszay imádta ezt, a vasbeton mestere volt. Ez volt az utolsó kor, amikor a szerkezetet a ház funkciójával, igényeivel össze lehetett egyeztetni” – emelte ki Zoboki Gábor. A Bauhaus viszont a praktikumról szól: mindenkinek adunk lakást, mindenki boldog, lepucolunk mindent és alkotunk egy egyszerű, tiszta rendszert. Egy szociális kezdeményezés volt, és vele egyben minden eltűnt az építészet finomságából. Medgyaszay korában még minden egyedileg volt kitalálva.

A második világháború után az építészek nem találták meg a helyüket a társadalomban, és egy ilyen szalon, amely 5 év termését mutatja be – éppen ennek az emancipációs törekvésnek ad terepet. „Egyszerre szól mindenkinek és senkinek ez a kiállítás. Szól azoknak, akik érdeklődnek az építészet iránt, ők kapnak egy panoptikumot. Nem szól azonban a szakmának, mert az építészek számára nem az esztétikai kritériumok szabják meg, hogy jó-e egy ház vagy rossz, hanem elsősorban az, hogy funkcionálisan működik-e” – mondta.  

Medgyaszay István kapcsán felidézte Bécs főépítészét, Otto Wagnert, aki a Semper építése után mondta azt, hogy a hasznosságnál, az igénynél nincs erősebb indok. „Lehet esztétizálni, lehet szép szerkezetet csinálni, de a legfontosabb, hogy kiszolgáljuk az igényeket” – hangsúlyozta Zoboki Gábor.

Az építészet ego művészete?

Sokan azt gondolják, hogy az építészet az ego művészete, azaz, akkor lesz a legjobb egy épület, ha az építész magának csinálja. Hiszen az építész mégiscsak a saját élményeiből, kultúrájából, műszaki tudásából főz melanzsokat. De az építészet szolgálat, a humán és alkalmazott tudomány egyszerre. Az üzleti építészet mást csinál, mint a köz építészete, utóbbi megfogalmazatlanul nagyobb teret enged az építésznek, míg az üzleti életben megmondják, hogy mekkora legyen egy ablak. Eközben a műemlék felújítás teljesen új műfaj lett, mert rengeteg szakma kihalt, alig van festő, és nem tudunk ma például olyan szakembert szerezni, aki egy bársonyfüggöny aranyszálait megvarrná.

Az építésznek ugyanakkor a jövőbe is kell látnia. Gondolnia kell arra, amikor tervez, hogy milyen lesz a közlekedés, hogy fogunk felkelni, hogy dolgozunk, nyaralunk, mire neveljük a gyerekeket és hogyan fogunk meghalni 20 év múlva. A másfelől ügyelnie kell arra is, hogy ne ázzon be az épület, ne legyen túl meleg és átmenjen a zongora a bejárati ajtón.

A jövő körvonalai

Találó kijelentés erre a kiállításra, hogy a jövő körvonalait látjuk – mondta Zoboki Gábor. A fiatalok az egyetemen olyan dolgokra kérdeznek rá, amire mi idősebbek már nem. Sokszor reflexből elutasítunk megoldásokat, miközben ma már bármire van technológiai megoldás. A fiataloknál nincsenek meg ezek a gátlások. „Kicsit olyan ez, mint az énektanulás. Amikor egy gyerek fiatal, akkor természetesen adja ki a hangját. A mutálást követően azonban már több a tanult reakció, 24 éves korára pedig már nem tudja olyan természetesen kiadni a hangját, arra kell tanítani, hogyan vetkőzze le a gátlásait” – mondta.

Talán még van ötlet és ambíció, de az ember nem magának építi meg a házát, hanem a kliensnek, aki keretek közé akarja tenni az építés körülményeit – hangsúlyozta Zoboki Gábor. Sok ideálterv van manapság, amelyek az asszociációrendszerünket nyitják. Egy-egy rajz olyan asszociációt teremt, amely egy másik tervhez viszi el egy másik építészt.

Kitért a tárlatvezetés során Salgó várának tervére (Juhász Norbert). Az alkotót szerinte nem a formai törekvés érdekelte a várban, hanem az az élmény, hogy a várban milyen lehet lakni. Nem az erődítmény karakterét nézte, hanem hogy milyen lehet fent, ezeken a szirteken körülnézni. Olyan, mint egy középkori vár, mai anyagokból megépítve. „Ezt a tervet azért szeretem, mert kevés az olyan építész, aki így ír át valamit: érzem rajta, hogy ez egy vár, de közben bennem van, hogy de szívesen kinéznék azon az ablakon” – emelte ki.

Zoboki Gábor bemutatta az irodája tervei alapján készült Nemzeti Táncszínház épületét is. „Itt voltunk a legszabadabbak. Tiszta volt, hogy a magyar folklórnak nincs otthona. Mi azt gondoltuk, hogy ennek az előcsarnoknak fából kell megépülnie, és sugározni kell azt az atektonikus lebegést, amit a tánc kifejez” – mondta. A színház épülete egy régi ipari csarnok, ahol a magyar találmányt, a transzformátort gyártották harminc éven keresztül. A csarnok megmaradt, amely tökéletesen szolgálja a 360 fős nézőteret, a tervezők pedig egy előcsarnokot „biggyesztettek” elé fából, amely lényegében letámasztás nélkül magában rejt egy stúdióteremet. Az előcsarnok maga is akciótér, tehát a lépcső önmagában egy ücsörgő, de az előcsarnok egyben színpad és kávézó is.

Sok egyéb épület mellett Zoboki Gábor kitért még a Teleki téri piacra, amely az első igazi közösségi épület. A tervezők a környék lakóival együtt vették át, hogy mit akarnak csinálni: hol akarnak bemenni, milyen típusú funkciókat szeretnének. Ma már egy piac nemcsak a piacolásról szól, hanem közösségi létesítmény, amely kulturális eseményeknek, gyerekjátszóháznak is helyet biztosít. Alföldi György irodájának munkája azért fontos, mert azt a fajta spontán építészetet sugározza, amelyben nem az esztétizálás, hanem a ház lelke dominál– hangsúlyozta.

Ez a kiállítás egyszerre nagyon sok, érdemes eljönni még egyszer és másodszorra is megnézni” – emelte ki Zoboki Gábor. Az alkotók, akiknek a munkáját láthatjuk, öt-hat éveket dolgoztak egy-egy házon, amelyben szív, lélek, fizikum, betegség, azaz minden benne van.

A tárlatvezetés hanganyaga itt érhető el.