A beszélgetésről az Octogon készített beszámolót.

„Az irodaépítészet elmúlt évtizede és trendjei Magyarországon” – ez volt a címe a Telenor Ház bejárása után rendezett kerekasztal-beszélgetésnek, amelyen azonban a hangsúly a jelenre került inkább, és ezt nem is bántuk, mert a jelenlévők átléptek a szokásos sablonokon.

Maga a tízéves épület még most is felveszi a versenyt a mostaniakkal, részben mert szerencsés körülmények közt született: a válság előtt épült, Törökbálinton, ahol bőven jutott hely, és a megbízó norvégok sem akartak spórolni, úgy tekintettek rá, mint egy családi házra, amelyet maguknak építenek, emelett érvényre juttatták a skandináv szemléletet környezettudatosság, emberközpontúság, közösségi igények terén.  

Az elmúlt tíz évben sokkal emberközpontúbbá kellett válnia az irodáknak, let’s work easier!, ez a jelmondat vezette a változásokat, ami olyan jelenségekben is megnyilvánul, mint a home office, a kötetlen munkaidő, a gyerek- és kutyabarát irodák népszerűsége. Zoboki azonban kiemelte a helyszín fontosságát is:

„Az, hogy mi hol épül meg, mostanra kiment a tudásunkból. Egy helynek van érzülete, és ez elég fontos. Mi azért tettük az irodánkat oda, ahová (az Andrássy útra – a szerk.), mert alattunk volt egykor a Japán kávéház, ott ült mindenki a két világháború között. Plusz vannak energiatengelyek, ahol szabadon áramlik a tér, ahol ha végigsétálunk, rengeteg pozitív energiát kapunk, mert mindenki végez valamilyen kreatív tevékenységet.”

Telenor Ház organikusan illeszkedik a környező zöldterülethez, amely Natura 2000 környezetvédelmi terület szomszédságában helyezkedik el, ám a városban épülő irodasorok ennél jóval zsúfoltabbak. Megjelenhet-e tehát ott is hasonló szabadság, mint itt?

Radványi úgy tette fel a kérdést: Mi ad nagyobb szabadságot? Egy soklakásos új Cordia épület vagy egy családi ház? „Amikor egy fejlesztő elindít egy projektet, még nem mindig tudja, mi lesz ott, ezért flexibilisnek kell lennie.

Az a szabadság, ami itt van, nem másolható: ezt az épületet úriszabó készítette, örök időkre itt fog állni, soha nem lesz olyan gazdasági kényszer, hogy megérje lebontani.

Tíz év még kevés is ahhoz, hogy megítéljük a teljes életciklusát, hogy hosszabb távon milyen szabadságot tud majd adni. Ez messze állja a versenyt a mai épületekkel építészeti megoldásaiban, gépészetében, anyaghasználatában egyaránt. Jövőbiztosabb a maga szegmensében a mostani házaknál.”

Itt mindjárt tisztáztuk is, mit jelent a manapság divatos jövőbiztos (futureproof) kifejezés: „az épület akkor is működőképes marad (hatékonyan üzemeltethető, jól megközelíthető), ha megváltoznak az életfeltételek”, szólt a definíció. És hogy a szintén felkapott minősítőrendszerek se maradjanak ki, a Well-lel kapcsolatban Radványi kijelentette, hogy az „ma már az emberről szól, nem annyira a házról. És ebben a házban adott a tér, ami olyan dolgokat képes nyújtani, amit nagyon nehéz máskülönben – Túró Rudi automatával vagy csocsóasztallal – pótolni.”

Endrei-Kiss az elmúlt évtized változásairól elmondta, hogy ma már a munkahely kiválasztása kölcsönös, nem válogathat egy HR-es a jelöltek közt. „A mi esetünkben mindenki kiemeli a jó helyet, ahová szeretnek bejárni.” Ha mégis valami nehézséget ki kellene emelnie, akkor a lokációt mondaná, mert „nyilván nem mindenki számára előnyös Törökbálintra járni – de ma már ezt is lehet tompítani az említett home office-szal, és egyéb HR-es megoldásokkal.”

Demeter Nóra nem kerülte meg a városi irodák neuralgikus pontját: „Itt egy fenomén uralkodik, ami egy bizonyos népsűrűség.

Ma nem épülhetne meg ez a ház, mert a nagy cégek nem ilyenben gondolkodnak. Azt mondják, X nm/fő, ez a recept, ennyi embert kell elhelyezni, ehhez kell igazítani a gépészetet.

Nincs meg az az úriság, ami itt, nincs tér, és nem tudnak létrejönni olyan közösségteremtő terek, mint itt, ahol a lépcsőházban elkaphatják egymást emberek egy small talkra. Fényt, csendet, kommunális tereket szeretnének, nem akarnak 30 fősnél nagyobb terekben dolgozni, és már nem a csúszda a fenomén többé.”

Ugyanakkor nem feledkezett meg a pozitív változásokról sem, például „ma már mindenki alapvetően foglalkozik akusztikával, ami 10-15 éve még nem volt igaz. Amikor mi egy sima irodaépületnél is külön foglalkoztunk ezzel, azt hitték, ez egy MüPa-becsípődés nálunk.”

Demeter azt is hozzátette, hogy viszi magával ennek a háznak a tanulságait, és próbálja átörökíteni az új irodákba, akkor is, ha ott sokkal kötöttebbek a fizikai terek, mert mindenki érzi, hogy a Well-szempontok fontosak, szükség van rájuk. 

Keményebben fogalmazott Zoboki, mondván, a budapesti irodasor egy övsömör, ahová már senki nem akar beköltözni. „Ennek a háznak a terveit másfél évig faragtuk, és a kliens megvárta; ma már ezt hol várják meg? Azt mondják, be akarunk költözni, dolgozni akarunk már, hol a ház?

Egyébként az egy főre jutó irodatér itt 10 m2, ott 8 – ez a 2 m2 a különbség, ennyin múlna, hogy ne legyen sokkal rosszabb érzés bent lenni. Finnországban 1984-ben már olyan kiselőadást tartottak az irodai közösségi terekről, hogy hihetetlen. De ez a kultúra nemcsak építészeti kultúra, hanem irodakultúra, fejlesztői kultúra is, és ezeknek az összessége.”

Hartvig nem teljesen értett egyet, mondván, azért komoly változások is vannak, amennyiben „jön az Y-generáció, amit értelmes munkával, értelmes célokkal, jó körülményekkel, és nem elsősorban pénzzel lehet motiválni. Nem a munkaadók lettek jobb fejek. A szilíciumvölgyi vállalati kultúra romokba döntötte a korábbit, ma közösségen alapuló, és nem tekintélyelvű cégek vannak. Sokszor mindössze kétlépcsős a hierarchia, tervezők és vezetők vannak, semmi több, mert rájöttek, hogy sokkal hatékonyabb csapatban dolgozni, és jobban is szeretik az emberek, ha felelősséget adnak a kezükbe.”

Tovább árnyalta az összképet Radványi megjegyzése, miszerint „ha megnézzük a piacot, csak a munkavállalók 3-5 százaléka dolgozik kreatív területen”.

„Ez a ház ihlette, hogy együtt dolgozzunk Zoboki Gáboral, mert benne van az a fűszer, ami hiányzik a normál irodapiacról – ismerte el. – Nagyjából ennek az elvei érvényesülnek a Nokia házunkban, másfelől az építésznek is meg kell értenie, hogy végül számok vannak, emberek, munkavállalók, profit.”

Hartvig mintegy összegzésként az építész szerepéről beszélt: „Az építésznek postásnak kell lennie az ember és a megrendelő közt, edukálnia kell a megrendelőt, mert annak nem szükséges ismernie az embereket, az építésznek viszont igen.” Végül az épületek és a jóllét viszonyáról megjegyezte: „Az egészség egy fizikai, szociális, mentális állapot, és nem a betegség hiánya – ilyennek kell lennie egy épületnek is, ezt kell megtanulunk.”

Fotók: Telenor

Forrás: https://www.octogon.hu/epiteszet/telenor-kerekasztal/