Székely Márton műemléki szakértő Kakas Lászlóval és Szlabey Balázzsal, a ZDA – Zoboki Építésziroda munkatársaival beszélgetett.

Még javában zajlottak a felújítási munkálatok, mikor egy évvel ezelőtt egy Zoboki Gáborral készített interjúban szóba kerültek a „süket építészek” és „vak akusztikusok”. Az átadás márciusban megtörtént, de a felújítás összetettsége miatt nehéz minden aspektusából summázni a történteket. Az akusztika után most tehát a műemlékesek szemüvegén keresztül tekintjük végig mi változott meg az Ybl-palotában: Székely Márton műemléki szakértő Kakas Lászlóval és Szlabey Balázzsal, a ZDA – Zoboki Építésziroda munkatársaival beszélgetett.

Különleges alkalom egy ennyire exponált épület megújulása, mely amellett, hogy a magyar építészettörténet egyik csúcspontja, kultúránk egyik meghatározó intézményének otthona is egyben. E két indok külön is fókuszba állítana egy felújítást, de együttesen igencsak fokozták a várakozásokat. Ahogy Werner Hofmann írja: az opera a 19. században templompótlék. Budapest pedig roppant szerencsés, hogy dalszínháza a műfaj fénykorában épülhetett fel. Most újra rangjához méltón ragyog a főváros legszebb sugárútján, elhomályosítva az építkezések közbeni konfliktusokat is, amik óhatatlanul szegélyeznek egy ilyen folyamatot. Persze a botrány hagyományosan hozzá is tartozik az operához! (Nem véletlenül emlegetik néha az ott dolgozók viperaházként munkahelyüket…)

A budapesti operaház az 1870-es évek megaprojektje volt, a királyi udvar mellett a kormány és a főváros együttműködésével valósult meg Ybl Miklós tervei alapján. A tervezett 2 millió forint helyett kilenc év alatt végül 3.3 millióba kerülő beruházásra azonban joggal lehettek büszkék elődeink – megnyitásakor színháztechnikai szempontból valóban világelsőnek számított. Aztán míg a legnagyobb művészek léptek fel falai között Puccinitől Plácido Domingoig, addig e falak bizony időről időre építészek gondos kezeit is igényelték.

Az öt évvel ezelőtti bezárásig három jelentős felújításon esett át a ház. Először 1912-ben alig 30 év működés után a hazai szecesszió és korai vasbeton építészet mestere nyúlt hozzá: Medgyaszay István – aki addigra túl volt a soproni és a veszprémi teátrum tervezésén. Jelentős munkálatok zajlottak az 50-es évek elején a Madách Színházat is tervező Kaufmann Oszkár irányításával, legutóbb pedig a 80-as években a KÖZTI generáltervezésével újult meg az épület, mikor a vezető tervező az a Siklós Mária volt, aki az ezredfordulón felépült Nemzeti Színházat is jegyzi. Mindezek után vette kezdetét a mostani rehabilitáció tervezése Budapest legnagyobb hangversenytermének megálmodója: Zoboki Gábor vezetésével.   

Szemben állva az épülettel az Andrássy úti főhomlokzat szinte világít; a kőarchitektúra és a szobrok megtisztítva, az aranyozások és a firenzei Luca della Robbia műhely ihlette neoreneszánsz kerámia elemek is új fényükben csillognak. A vakolt oldalhomlokzatok megjelenése azonban némileg kérdéses volt, a színezés meghatározását alapos kutatások előzték meg.

A kihívást egyrészt az jelentette, hogy manapság már nem állnak rendelkezésre olyan anyagok, amelyekkel Ybl kőművesei dolgoztak, másfelől az eredeti kőszerű hatást kívánták követni a tervezők. Ám pont a természetes kőanyag színe változott annyit 140 év alatt, hogy a feltárt eredeti vakolatszíntől már elüt, így a főhomlokzat színéhez történő igazítás lett a szempont – finom polikrómiával megvalósítva.

További részletek az Építészfórum.hu cikkében ide kattintva olvashatók.

Fotó: Réthey-Prikkel Tamás / Építészfórum.hu