Archívum: ZDA sajtó

Zalaváry Lajos (1923-2018) munkásságát, alkotói és emberi magatartását, szellemi örökségét egykori munkatársai, építészek és művészettörténészek tudományos konferencia keretében idézték fel.

Zoboki Gábor – Götz Eszterrel közösen készíttet – előadásában arra az építészi családfára, láncra hívta fel a figyelmet, amely meghatározza az építészek, így Zalaváry munkásságát is. „A mester bebizonyította, hogy nem egy önálló egoként látta a pályáját, hanem mindig egy előzményre és „utolmányra” helyezte azt” – mondta. A szobája falán ott volt Lechner portréja, tehát világosan meghatározta, honnan  vezeti le a gondolkodását. Zoboki Gábor hangsúlyozta, fontosnak érzi, hogy ennek a karakterológiának a 20. századi felállítását elindítsák.

Zalaváry sokszor beszélt arról, hogy egy építész nem csupán helyhez és időhöz kötődik, hanem alapvetően a mesterei által hagyott tudást és szemléletet viszi tovább, azt gyarapítja a saját látásmódjával, tehetségével, tudásával, lehetőségeivel. Ez igen fontos igazságot vet fel, ugyanis a 20-21. századi magyar építészet története inkább a vitákra, ellentmondásokra és nézetkülönbségekre koncentrál – mutatott rá Zoboki Gábor.

Zalaváry is kimondja, hogy ez az áthagyományozódott tudás, a személyes viszonyokon, a mester és tanítvány kapcsolatokon keresztül öröklődik talán legjobban megragadhatóan. Ha az előítéletektől, sémáktól mentesen megfigyeljük a személyes kapcsolatokat, az egész magyar építésztársadalom, a múltbéli éppúgy, mint a mai, összefüggő egységes vonulatként írható le. „Az egyes meggyőződéseket elválasztó falak persze sokkal látványosabbak, mint az összefüggések, de ennek az előadásnak éppen az a célja, hogy ezekre a rejtett kapcsolódásokra hívja fel a figyelmet” – mondta Zoboki. Mi formálja az építész szemléletét, stílusát, módszertanát? Mi az, amit az egyik generáció átad a másiknak emberként és szakmagyakorlóként, mit látnak az utódok az elődök működésében?  Az embert, a stílust,  a módszert és a szándékot? Azt is tisztáznunk kell, hogy mit vizsgálunk? Mi volt Zalaváry módszere azokkal, akik itták a szavait? Hogyan alkotott ő, milyen módon dobta oda azokat a gondolatmorzsákat, amelyből aztán felépült egy világ?

Zoboki Gábor a 19-20. századi építészek vonulatának 12 csomópontját mutatta be előadásában. Az első ilyen csomópont,  a 19. század, kiegyezés utáni időszaka. Pollack irodájában dolgozott Ybl Miklós, akinek a neoreneszánsz stílusa meghatározta a 19. század utolsó harmadát, majd amikor önállósult, Pollack fiával közösen alapította meg az építészirodáját. A harmadik stációt Hauszmann Alajos neve fémjelzi. Ő vitte tovább azt az Ybl-i tradicionális örökséget, amely egy építészeti stílusba kapaszkodva formálta meg a nagy középületeket. Viszonylag hosszú ideig tartott az Ybl-i neoreneszánszt követő neobarokk korszak. Hauszmann 42 évig volt az akkori műegyetem vezetői székében. Az ő műtermében is ott függtek a Lotz Károly által készített építészportrék Ybl-ről, Steindlről és Skalnitzky Antalról. Hauszmann Berlinben öt szemesztert hallgatott Lechner Ödönnel és Pártos Gyulával együtt. A 42 év olyan erős hatással lehetett az akkori építészoktatásra, amelytől nagyon nehéz lehetett szabadulni – mutatott rá Zoboki Gábor.

A negyedik csomópont Lechner Ödön munkássága, aki ugyanúgy a historizmussal kezdett. Németországban és Franciaországban tanult, és azt gondolta hogy azzal a világgal, amit megteremtett a motívumrendszerével,  felállítja a nemzeti építészet alapelveit. Lechner nemcsak az alkotásai miatt volt rendkívül fontos, hanem az intézményesített rendszer miatt is, amit létrehozott a Magyar Építőművészek Szövetsége megalapításával, és amiből egy óriási elágazást lehet felvezetni.  „Lechner mellett és után nem volt könnyűdolga egy magyar építésznek. Fel volt adva a lecke, elszakadni a múlttól és megteremteni a magyar építészet jövőjét. A Lechnert követők ezt többféle irányból folytatták.  Voltak, akik a szecesszió vonalán haladtak, mint Komor Marcell és Jakab Dezső, Kőrösi Albert és Vidor Emil. Volt, aki a premodern felé fordult, mint Lajta Béla, és voltak, akik az építészet nemzeti jellegét a múltban keresték, így Kiss Martin és Lechner Jenő. Mások a népi hagyományban, például Koós Károly. Az örökség ténye felerősödött, hiszen Lechnerrel megjelent valami új, amit az őt követőknek az előzővel szembeállítható, saját feladattá emelkedett.”

A 20. századi építészet első csomópontja Komor Marcell, aki azok közé az építészek közé tartozott, akik még a régi Nagy-Magyarországon dolgoztak, így rengeteget alkottak Erdélyben. Komor szintén Hauszmann irodájában kezdett, innen ment Lechnerhez. Hű maradt utóbbi mesteréhez, ő lett a MÉSZ titkára. Életműve szépen példázza a szecesszióból a modernbe való átmenetet. Szakíróként is jelentős volt

Lajta Béla egy magányos elágazásnak tűnik, Medgyaszayhoz hasonlóan rövid alkotói lehetőségű építészről beszélünk. Az ő hatása azért fontos Zalaváry pályáján is, mert teljesen egyedi világba lépett. Megjelenik nála a modernizmus, és másfél évtized alatt a historizmustól az expresszív funkcionalizmusig jutott el. „Lajta a hiányzó láncszem Lechner és Kós között” – ahogy Gerle János fogalmazott. Ő fedezte fel a korabeli finn építészetben a népi hagyományt és a modernitás összekapcsolódását, és ezzel új utat nyitott a modern ugyanakkor a tradíciókhoz közeli formanyelv számára.

Azokat a lépéseket, amiket Lajta monumentális építészetben megtett, Kós Károly a népi építészet formáinak, térszervezésének, elemkészletének alkalmazásával a családi házak, városi lakóházak és iskolák műfajában folytatta. Ide nyúlik majd vissza a teljes magyar organikus építészeti áramlat.

Medgyaszay Istvánnal nagyon alaposan foglalkozott Zalaváry. Medgyaszay nem stílus vagy formavilágot keresett, hanem az anyagból, a szerkezetből és az épület funkcióiból indult ki –  igazi avantgárd törekvés a 20. század legelején. Az új építőanyag, a vasbeton lehetőségeit kereste, ezt illesztette hozzá a népművészet díszítőmotívumait. Hitt abban, hogy az építészeti őszinteség az alaprajzból és az anyagokból kiindulva képes harmóniát teremteni, a műszaki tudományok és a művészet között, de ennek archetípusát a kalotaszegi és palóc falvak házaiban találta meg. Ez egy fontos érintkezési pont Zalaváry utolsó munkájával, a  nagykanizsai színház felújításával.

Málnai Nagy Béla, aki előbb Lechner, majd Lajta irodájában dolgozott, és ő szerkesztette a Ház című folyóiratot, amelynek célja Lechner nyomán, a magyarul modern építészet népszerűsítése volt. Ez a lap mutatta be a nyilvánosságnak azt a folyamatot, amely Lechnertől indult, Kós Károlyig ért el, beleértve Lajta Béla, a néprajztudós Malonyai Dezső, a Vágó testvérek, és az ekkoriban felfedezett korabeli finn építészet munkáit. A folyóirat illusztrátora Kozma Lajos volt, és noha a folyóirat stílusa a szecesszióhoz állt közel, széles stílusban értelmezte a modern fogalmát. 1908-ban indult, egyszerre a Nyugattal, amely az irodalomban vitte véghez a modernizmus felé való nyitást. Az irodalom és az építészet kéz a kézben jártak. A neobarokktól a bauhausig mindenféle stílust kipróbált Málnai, akit kortársa be nem váltott ígéretként  aposztrofált. Zalaváryval kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy ő alkalmazta először a cseh-magyar iparbank homlokzatán azt a több emeletet átfogó fém-üveg zárt erkélyt, amelynek későbbi, geometrizált változata Zalaváry Átrium Hyatt-jének homlokzatának felületét uralja, de ugyanúgy megtalálható Marosi Miklós építészetében is.

Janáky Istvánnal nagyon személyes kapcsolata volt Zalavárynak. Annak a polihisztorságnak, amit ma joggal várunk el az építészektől, annak Málnai mellett az idősebb Janáky volt az igazi megtestesítője. Kávéházakban ült, jóba volt József Attilával. Nála állt össze egy hatalmas trió, a miskolci egyetemhez keresett munkatársakat, és találta meg ezt a triászt – Jánossy, Farkasdy, Zalaváry -, akik szinte baráti viszonyban voltak mesterükkel.

„1960-ban Csontos Csaba és Dobozi Miklós beléptek a műtermembe, ettől kezdve voltam a mester, de ezt soha nem éreztem” – írta Zalaváry. Barátaim voltak, termékeny diskurzusokat folytattunk, folytatunk ma is, amikor már s saját szárnyaikon szállnak. Ahogy őket látom, egy folyam részének érzem magam, felfedezem munkáikban az elődeim munkásságát, komponálási módszereiket, arányrendszereiket – tette hozzá a mester.

Zoboki Gábor hangsúlyozta, hogy ezt a vérvonalat, családfát kellene felállítani a 20. századi építészekről is.

Fotó: www.mma.hu

A 18. század második feléig a kastélyok és a templomok voltak a klasszikus zene fő színhelyei, ekkor indult el a koncerttermek építése. A zene polgárosodása a század végén, tulajdonképpen a milánói Scala megépítésével vette kezdetét, ez az a pillanat, amikor a civil városi polgárság követeli, hogy ugyanazt a zenét hallhassa, amely akkor még az arisztokrata udvarok sajátja volt. A nagy zengő terek és operaházak építése a klasszikus zene polgárosulása mellett a hangzásra is hatással volt, hiszen egészen más típusú terekben kezdtek el zenéket játszani. A Scala hatalmas, eredetileg 3500 férőhelyes, 8 emeletes harang alakú nézőterére már textillel, kárpitokkal burkolt hangelnyelő felületek kerültek, amit így nem a klasszikus koncerttermekben megszokott nagy utózengési idő jellemez.

De mit is jelent az utózengési idő, ami megkülönbözteti a termek akusztikáját? Hangszer-e a terem, amelyben a zene szól? Mi adja meg egy hangfelvétel atmoszféráját? Hogyan cseng a Müpa és a Versaille-i kastély koncertterme? Ezekről a kérdésekről is szó esett Bartók Rádió műsorában Zoboki Gábor által válogatott zenék kíséretében.

A teljes műsor itt hallgatható meg: https://mediaklikk.hu/radio-lejatszo-bartok/?date=2020-10-11_15-06-00&enddate=2020-10-11_16-09-00&ch=mr3

Fotó: La Scala – forrás: facebook.com/teatro.alla.scala

Hogyan lehet kortárs akusztikai megoldások nélkül javítani egy 136 éves nézőtér hangzását? Alkalmas-e a szimfonikus zenére az Operaház? Miért jó, ha állítani lehet a zenekari árkot, és miért fontos, hogy milyen függöny van a páholyokban. Az Operaláz 22. részében az akusztikáé volt a főszerep, a nemzetközi hírű, többek között az új párizsi Filharmónia és a budapesti Müpa legendás hangversenytermének kialakításán is dolgozó Federico Cruz-Barney is az M5 kamerája elé állt.

„A magyarok méltán lehetnek büszkék az operaházukra, az opera műfajához elsőrangú hangzást biztosít” – mondta Federico Cruz-Barney akusztikai szakember, aki majd két évtizede dolgozik együtt az Operaház építészeti tervezését végző ZDA-Zoboki Építészirodával. Az akusztikai szakma doyenjének tekinthető Russel Johnson munkatársaként már a Müpa nagy hangversenytermének a kialakításában is részt vett, a kortárs épületek mellett pedig számos öreg ház akusztikai újratervezésében is komoly tapasztalattal bír.

„Az akusztikai tervezés egy nagyon komplex műfaj, azért is nehéz, mert tulajdonképpen a süket építészek és a vak akusztikusok párbeszédéről van szó. Az építésznek meg kell tanulni az akusztikus szakmáját, az akusztikusnak pedig látnia kell. Ez a párbeszéd akkor gyümölcsöző, ha érzékenyek vagyunk egymás szakmáira” – mondta Zoboki Gábor. Ráadásul egy olyan épületben, mint az Ybl-palota semmilyen kortárs akusztikai elem nem használható.  Egy ilyen terem titka elsősorban abban áll, hogy a reflektív, elnyelő, rezonátor felületek hogyan működnek – több tucat ilyen felület újratervezése zajlik az Operaházban.

Barney elsősorban azt emelte ki, hogy az Operaház a Müpával ellentétben nem hangversenyterem, Ybl Miklós 19. századi épületének fő funkciója az operajátszás, ezért erre kell fókuszálni az akusztikusoknak is, mindamellett, hogy a tér valamennyi hangzással kapcsolatos tulajdonságát vizsgálják. Szerinte a ház az operajátszáshoz nagyon jó adottságokkal rendelkezik. A tér kompakt, és nem túl harsány, a nézők és az énekesek közötti kapcsolódás miatt pedig kifejezetten intim közeget lehet létrehozni. A távolságok ideálisak ahhoz, hogy remek hangzást csalogassanak elő belőle, de nem elsősorban a kései 19. századi művekre, például Wagner-művekre alkalmas – ezekhez ugyanis jobb visszaverődési tényezők kellenek. „Amikor szimfonikus zenét játszanak az operában, a terem hangzása kissé szárazzá válik, ezekre a műfajokra nem optimális, de operára elsőrangú” – emelte ki a szakember.

A műemlékvédelmi épületeknél meg van kötve az akusztikusok keze, hiszen kevés helyen nyúlhatnak bele a térbe. Az Operaházban egy kicsit több lehetőségük volt, de a ház történetiségét és vizuális megjelenését abszolút tiszteletben tartották.  A zenekari árkot megváltoztathatták, illetve a zsöllye padozatához is hozzányúlhattak, hogy jobb, összefüggő hangzás legyen a színpad és az auditórium között, valamint a függönyökön is variáltak egy kicsit. Az egyik legfontosabb, hogy a zenekari árok méretét megnövelték és állíthatóvá tették, hogy többen ülhessenek be egyszerre és nagyobb zenekar játszhasson. Az árok akusztikáját variálni lehet, amivel tér szinte finomhangolható, és így igazítják hozzá különböző művekhez – barokkhoz, Mozarthoz akár kamarazenekar méretűre csökkenthetik a méretét, ezáltal pedig az egész terem akusztikája megváltozhat. Ez az egyik aspektus. A másik a zsöllye padozatának átalakítása: csökkentették a hangelnyelő felületeket és megnövelték a hang visszaverődésének idejét, ezáltal élőbbé válik a terem.

„Ha összeadjuk a sok kis apróságot, amit az operaházban alakítottunk az akusztika érdekében, akkor azt mondhatjuk, hogy a megnyitáskor sokkal jobb zenei élményben lesz részünk”– hangsúlyozta Federico Cruz-Barney.

Az Operaláz 22. részében az akusztika mellett is sok egyéb kulisszatitkok is megismerhetnek a nézők. Szó esett a több száz restaurátor által végzett munkáról, a Zsolnay-kerámiák felújításáról és a kerámia épületdíszítések eredetéről, sőt az is kiderül, mi az a csegely, és hogy bőbeszédű vagy szűkszavú volt-e Ybl Miklós?

Fotók: MTVA

Operaláz – Az Operaház titkai és újjászületése c. műsorról

Zoboki Gábor építész kalauzolásában az Operaház titkaiba és újjászületésébe pillanthatnak be a nézők a magyar televízió új, 2019 októberében indult építészeti magazinműsorában. Az Operaházat, Magyarország kiemelt kulturális épületét az eredeti – Ybl Miklós tervei szerint 1884-ben hátrahagyott –, korhű állapotának megfelelően állítják helyre. Az épületbe a legmodernebb színház-technológiai, akusztikai megoldásokat építik, így a felújítást követően a közönség egy nemzetközi szinten is kimagasló színvonalú, 21. századi kulturális intézményt vehet birtokba. A budapesti Operaház építészeti és kultúrtörténeti értékeit is megismerhetik az érdeklődők a havonta jelentkező sorozatból.

Miért keletkeztek repedések Lotz Károly lenyűgöző mennyezeti szekkóján? Miről mesélnek az Operaház falai, és hogyan zajlik a 135 éves eredeti falrétegek feltárása? Az Operaláz legújabb adásából az is kiderül, miként dolgozott együtt Ybl Miklós kora legzseniálisabb művészeivel, és a belső terek kialakítása hogyan készíti fel és hangolja a látogatót az operaelőadásra.

Az Operaház keletkezésének idejében nem zajlott a mai értelemben vett belsőépítészeti tervezés, hanem belső tereket terveztek, azaz az építészetet harmonikus folyamban vitték át a belső térbe. Az operaház előcsarnokában állva jól lehet érzékelni, hogy például a külső grafittó festés az előcsarnok mennyezetének dús díszítőfestését készíti elő – így hozva létre a Gesamtkunstwerket, azaz, egy olyan összművészeti teret, amelyben minden négyzetméter egy-egy képzőművészeti alkotásnak tekinthető.

Ybl Miklós zsenialitásáról árulkodik az, hogy bár adott egy átfogó koncepciót a házra és egységes képet alkotott építészetileg, mégis főszerepet biztosított a társművészeteknek is. Az emeli ugyanis egészen különleges szintre a budapesti Operaházat, hogy az építész mellett a kor elsőrangú ipar- és képzőművészei, köztük Lotz Károly, Székely Bertalan vagy Stróbl Alajos is főszerepet kaptak: keretek között ugyan, de meglehetősen nagy szabadsággal tudtak kibontakozni. Noha az iparművészet és a képzőművészet határai ma nagyon erősek, Ybl-korában nem volt ilyen, ő szabadon gondolkodott, ezért az ipar- és képzőművészeti alkotások egy egységet képeznek. A ház belsőépítészete egy költői történetbe vezeti a látogatót: a megérkezéstől az auditóriumba jutásig megtett út terei arra készítik fel, hogy a felemelkedjen az Opera misztikus meseszerű világába.

De az Operaháznak nemcsak a díszítőfestései, hanem a falai is szó szoros értelmében mesélnek. A falak restaurálása során a szakemberek megpróbálják aprólékosan megvizsgálni és visszafejteni, hogy a 135 év alatt milyen különböző festékrétegek kerültek a falakra, igyekeznek fellelni az eredeti rétegeket és színeket. Négyzetméterről négyzetméterre kell végignézni az iparművészeti falfelületeket és megvizsgálni, hogyan lehet meggyógyítani őket. Egy biztos, a rekonstrukciót követően a falak színei sokkal jobban fognak hasonlítani az 1884-es állapothoz és radikálisan különböznek majd a jelenlegitől. 

A harmadik emeleti folyosón éppen nemrégiben találták meg a korabeli díszítőfestés nyomait – már felismerhető egy gyönyörű fríz hattyúmotívummal –, de ahhoz hogy teljes egészében feltáruljon, még további kutatás szükséges. Mivel egy-egy színárnyalatnyi módosulás összességében jelentősen befolyásolja majd az összképet, a színek kutatása és kikeverése is aprólékos munkát igényel. A restaurátorok nem komponálnak és terveznek, hanem az eredeti színt kutatják. Nem tizenöt féle okkerből választanak ki egyet, hanem a már restaurált felület adja majd meg azt a színt, amit vissza kell állítani. Nemcsak a színeket, hanem az eredeti technológiát is próbálják rekonstruálni, és azzal dolgozni: ugyanazokat a korabeli kötőanyagokat használják, a színeket pedig saját maguk, természetes ásványi pigmentekből keverik ki.

Rengeteg a munka Lotz Károly gyönyörű szekkójának felújítása kapcsán is, amelyen az elmúlt évtizedek során repedések keletkeztek. Nemcsak a freskó vizsgálata, hanem a helyreállítása is komplex feladat: a restaurátorok munkája több mint egy évig tart, sőt már a freskó felállványozása is komoly műszaki kihívás. A statikai vizsgálatok során kiderült, hogy a Feketeházi János által készített különleges ácsszerkezetnek körülbelül 5cm-es alakváltozása van, ami szerkezetileg kiváló ennyi évtized távlatából, ugyanakkor az alakváltozás nagyobb, mint amennyit a gipsz vakolat elbír. Ennek az alakváltozásnak a megállítása a cél, azért, hogy a Lotz-freskó repedései ne tudjanak tovább nyílni.

Az Operaláz 21. epizódjában a Lotz-freskó  és a falak restaurálása mellett szó esik arról is, hogyan zajlik egy ekkora ház rekonstrukciójának építészeti tervezése. Hány építész és szakági tervező, illetve egyéb szakember dolgozik a házon, hogyan osztják fel a munkát?

Operaláz – Az Operaház titkai és újjászületése c. műsorról

Zoboki Gábor építész kalauzolásában az Operaház titkaiba és újjászületésébe pillanthatnak be a nézők a magyar televízió új, 2019 októberében indult építészeti magazinműsorában. Az Operaházat, Magyarország kiemelt kulturális épületét az eredeti – Ybl Miklós tervei szerint 1884-ben hátrahagyott –, korhű állapotának megfelelően állítják helyre. Az épületbe a legmodernebb színház-technológiai, akusztikai megoldásokat építik, így a felújítást követően a közönség egy nemzetközi szinten is kimagasló színvonalú, 21. századi kulturális intézményt vehet birtokba. A budapesti Operaház építészeti és kultúrtörténeti értékeit is megismerhetik az érdeklődők a havonta jelentkező sorozatból.

Megfakult színek, kifehérített faburkolatok, eltakart díszítések, átalakított világítótestek – az elmúlt 135 év, és az épület különböző korokban végzett felújításai meglátszanak az Operaház mai összképén. Ybl Miklós főműve, az első magyar dalszínház épülete pedig egészen zseniális esszenciáját adta a kor építészeti stílusainak, egyesítve az olasz csizma és a Németalföld nagy operaházainak előképeit. A most zajló rekonstrukció célja, hogy eredeti pompájában, de 21. századi megoldásokat alkalmazva állítsák helyre a kontinens egyik legfontosabb opera-tanúépületét. Az Operaláz legújabb része ebbe az aprólékos restaurátori és építészi munkába repíti el a nézőket bemutatva a csillárok és a faburkolatok felújításának koncepcióját.

Teljesen újra kellett gondolni például az eredetileg gázégőkkel megoldott hangulatvilágítást, ami azért sem volt könnyű feladat, mert Ybl száznál is nagyobb nagyságrendű falikarral, csillárral és különféle állólámpákkal szolgálta ki a nézőteret. Mindezt úgy, hogy a falakhoz gyakorlatilag nem lehet hozzányúlni, a világítás úgy kell felújítani és az új modern technológiát beszerelni, hogy közönég ne érezzen semmit se a beavatkozásból.  A csillárokat ezért műhelybe szállítottkák és alapos vizsgálatnak vetik őket alá a felújítás előtt. Megnézik, mely elemek készültek Ybl korában, és melyek utólagos hozzátoldások. Az MTA műszereivel vizsgálják meg az anyagösszetételt és a bevonatokat is, például, hogy a csillárok eredetileg aranyozva voltak-e. Kaparékokat vesznek, és ha igazolódik a feltételezés, akkor újra aranybevonattal látják el a csillárokat.

A csillárokon a leglátványosabb változtatás az lesz, hogy – utalva az eredeti gázlámpákra – , speciális izzókat alkalmaznak. A gyertyaüvegben lévő izzó olyan látványt nyújt majd, mintha tényleg lángok égnének a csillárban. Az eredetileg felfelé világító karokat – amelyeket az elektromos áram bevezetésekor fordítottak meg – most visszaállítják, a csillárok pedig mint a nézőtér ékszerei fognak pompázni. Valójában magát a világítást nem is a csillár végzi majd, hanem az általános, modern világítási eszközök, előbbi pedig csak díszítő funkciót fog ellátni.

Szintén rendkívül aprólékos munkát és komoly feltárást igényelt a faburkolatok helyreállítása. A királyi szalonban és a páholyfolyosókon ugyanis a tölgyfaburkolatok uralkodnak. Ezek 136 éves kézi faragású tölgyfamunkák, amelyek noha jól viselték az idő múlását, a szintetikus kezelések és a fehérítés miatt színükben már nem is hasonlítanak az eredetihez. Most visszahozzák azokat a természetes fabevonó szereket, amelyeket az egyes felújítások során eltávolítottak, és vegyszeres úton patinázzák vissza a felületeket. 

Nemcsak a faburkolatokra, hanem az egész nézőtérre igaz, hogy a most látható sápadt színeknél – amely a nyolcvanas években végzett felújítás eredménye – sokkal élénkebbek voltak az Operaház színei. Sokkal elegánsabb, díszesebb volt például a páholyok belseje, nemcsak egyszerű festést alkalmaztak, hanem  minden egyes kazettában kétszínű, piros és kék bordűr festés szalad körbe. A feltárást ugyanakkor segítette, hogy a 80-as években nem levakarták és lefestették, hanem egy falemezzel letakarták az eredeti páholy kazettáit, ezzel megőrizve az eredeti festést. A restaurátorok sok esetben nemcsak egy, hanem négy, öt, hat réteget is találnak, és ezredmilliméterenként szikével fejtik le a korábbi rétegeket.

Az eredeti színek és pompa visszaállítása komoly csapatmunka: a textil-, kő-, falkép- és farestaurátorok együtt dolgoznak – összehangolva a feltárt részeket -,  és alkotják meg a monumentális tér eredeti összképét.

Operaláz – Az Operaház titkai és újjászületése c. műsorról

Zoboki Gábor építész kalauzolásában az Operaház titkaiba és újjászületésébe pillanthatnak be a nézők a magyar televízió új, 2019 októberében indult építészeti magazinműsorában. Az Operaházat, Magyarország kiemelt kulturális épületét az eredeti – Ybl Miklós tervei szerint 1884-ben hátrahagyott –, korhű állapotának megfelelően állítják helyre. Az épületbe a legmodernebb színház-technológiai, akusztikai megoldásokat építik, így a felújítást követően a közönség egy nemzetközi szinten is kimagasló színvonalú, 21. századi kulturális intézményt vehet birtokba. A budapesti Operaház építészeti és kultúrtörténeti értékeit is megismerhetik az érdeklődők a havonta jelentkező sorozatból.

Noha néhány évvel a budapesti Operaház átadása előtt született meg a 19. század egyik, ha nem a legnagyobb találmánya, a villanyégő, a kapuit 1884-ben megnyitó dalszínházban mégis gázlámpák derengő fényei világították meg az épületet. Hogy végül az egyébként számos technológiai újítást bevezető, és megnyitásakor minden szempontból korszerű budapesti Operaházba gázvilágítás került, annak feltehetően gazdaságossági okai voltak. Tudni lehet ugyanis, hogy egyrészt az egy évvel korábban megnyílt Garnier operaházba már villanyégők kerültek, sőt Budapesten is kaptak ajánlatot az elektromos megvilágításra. Utóbbira végül sokáig nem kellett várni, mindössze 11 év telt, amikor 1895-ben bevezették az elektromos világítást az épületben.

A gázlámpák lángjai ugyanakkor sok galibát okoztak, pár év alatt például teljesen megfeketedett Lotz Károly, a Zene apoteózisa című mennyezeti szekkója, amelyen az aranyozás is elveszítette eredeti fényét. Persze nem mindenki örült felhőtlenül lámpacserének, ugyanis a gázégők miatt az Operaházban tilos volt fütyülni (a gázlámpák leállását ugyanis füttyszóval jelezték), így a hamisan éneklő művészek valószínűleg más módon szereztek tudomást botlásaikról.

A gázvilágítás ugyanakkor nem tűnt el nyomtalanul az épületből, a nézőtér gigantikus mainzi csillárján a mai napig megvannak a gázcsövek, a most zajló felújítás egyik fontos eleme pedig az, hogy visszahozzák az eredeti gázlámpás világítás illúzióját a házba. A rekonstrukció során az Operaház teljes villamoshálózata megújul, és a modern technikának köszönhetően fényt kapnak azok az eddig eldugottabb gyönyörű épületrészletek, freskók, amelyekre korábban kevesebb világosság irányult.

Szintén teljes átalakításon esik át a nézőtér, amelynek nemcsak a szerkezetét, hanem a székek kiosztását is megváltoztatják. Történeti és akusztikai okokból a korábbi kétosztású nézőtéri elrendezés helyét egyosztású, patkó alakú nézőtér veszi át, a székek pedig újra míves fából készülnek. Az átalakítás egyik leghangsúlyosabb része a nézőtér szerkezetének visszaállítása: most az eredeti faszerkezetre építették vissza a nézőtéri zsöllye padlózatát (ezt Medgyaszay István építette át acélszerkezetre 1912-ben), és teljesen kicserélték a padlót is. Maga a zsöllye szerkezete egy tűzvédelmileg és akusztikai szempontból is teljesen újragondolt konstrukció: a faszerkezet még egy óra égést követően is elbírja a rá nehezedő terhelést, míg az alulról érkező esetleges tűz ellen 3 cm vastag tűzvédő burkolattal védekeztek.

A modern operaépítés persze nemcsak a mérnökökről, vagy az ácsokról szól: a legjobb akusztikai élmény érdekében a padló rétegrendjének ideális vastagságát és a felhasznált fa anyagát is akusztikusok adták meg, így került tölgy, cédrus és hagyományos parketta is a padlóba.

A néző, amikor a házba megy, egészen onnan, hogy megveszi a jegyét, mi történik vele. Feltárjuk ezeket a történéseket, és nézzük, hogy mire van szüksége a nézőnek, amikor beül a zsöllyén egy székébe. Hogy halljon, lásson, kényelmesen érezze magát.

Operaláz – Az Operaház titkai és újjászületése c. műsorról

Zoboki Gábor építész kalauzolásában az Operaház titkaiba és újjászületésébe pillanthatnak be a nézők a magyar televízió új, 2019 októberében indult építészeti magazinműsorában. Az Operaházat, Magyarország kiemelt kulturális épületét az eredeti – Ybl Miklós tervei szerint 1884-ben hátrahagyott –, korhű állapotának megfelelően állítják helyre. Az épületbe a legmodernebb színház-technológiai, akusztikai megoldásokat építik, így a felújítást követően a közönség egy nemzetközi szinten is kimagasló színvonalú, 21. századi kulturális intézményt vehet birtokba. A budapesti Operaház építészeti és kultúrtörténeti értékeit is megismerhetik az érdeklődők a havonta jelentkező sorozatból.

Az Operaház rekonstrukciója során a legapróbb részletekre is figyelnek a tervezők, így a színpadtechnika, a nézőtér vagy a homlokzat felújítása mellett az épület külső és belső világítását is teljesen újragondolták. Az Operaláz 18. részében az Andrássy úti Ybl-palota új dísz- és nézőtéri világításának izgalmas részleteibe pillanthatnak be a nézők. Felbukkannak az épület homlokzatának nappal árnyba boruló gyönyörű részletei, és elemeire szedik szét, majd rakják össze az Operaház egyik ékét, a gigantikus 135-éves nézőtéri nagycsillárt.

Az épület díszvilágításának tervezésekor az volt ez egyik fontos szempont, hogy az arra járóknak és a látogatóknak megmutathassák a ház azon értékeit, azokat a már visszafestett, felújított gyönyörű részleteket, amelyek az épületre vetődő árnyékok miatt nappal egyébként nem láthatók. Fénnyel koronázzák az épületet, így megmutatkoznak többek között a zeneszerzők szobrai és a tető míves fémelemei is. Különleges hatásvilágítást kapnak az épület két sarkában elhelyezett, 45 fokban elforgatott szfinxek, amelyet a lépcsővel egyetemben kvázi színpadként mutatnak majd. Ha a látogatók belépnek ebbe a térbe, a hatásvilágításnak köszönhetően úgy érezhetik, mintha a színpadon állnának. Mindez egyfajta jelzőfényként is szolgál majd, minthogy csak akkor lesz látható, ha éppen előadás zajlik a házban. Emellett egy kívülről fehérnek látszó fényszőnyeg is vezet majd a házba, ami a térbe belépve, a négy irányú megvilágításnak köszönhetően, színessé változik.

Az épület külső díszvilágítása és a belső világítás ugyanakkor nem külön rendszer, hanem mind egy hatásmechanizmus és folyamat részei lesznek, amelyek mind látogatói élményt szolgálják. A tervezők öt-hat különböző fényélménnyel építik fel a pompával valószembesülés vizuális lépcsőfokait. A külső világítás finom, diszkrét fényei a megérkezést szolgálják, a ház belülről sugárzik majd, és a látogató az átütő élményt az auditóriumba lépve tapasztalhatja meg.

Az auditóriumban kifejezetten az Ybl-korabeli hatás visszaállítása a cél. Azt a hangulatot sugározza majd a csillár az átadás után, amit anno, 135 évvel ezelőtt. Az 1884-ben készült gigantikus nézőtéri nagycsillárt is teljesen felújítják, minden látható eleme eredeti lesz, vagy a korabeli illúziót fogja kelteni, vagy nem fog egyáltalán látszani. A csillár sárgarézből készült öntvényeit teljesen lebontják, és csak az acélszerkezet marad a helyén. Az elemeket műhelybe szállítják, tisztítják és konzerválják, hogy évtizedekig szép maradjon, majd a helyszínen visszaépítik. Az égőket úgy alakítják át, hogy azok azt a hatást keltsék, mint amilyen az Ybl Miklós korában volt, akkor, amikor még gázlámpák égtek a gyönyörű szerkezeten.

A csillár mellett a falikarok és az egyéb fényforrások is megújulnak, minden lámpát teljesen szétszednek, kicserélik a negyven éves, elöregedett vezetékeket, és új, de a régivel megegyező foglalatot kapnak.

Operaláz – Az Operaház titkai és újjászületése c. műsorról

Zoboki Gábor építész kalauzolásában az Operaház titkaiba és újjászületésébe pillanthatnak be a nézők a magyar televízió új, 2019 októberében indult építészeti magazinműsorában. Az Operaházat, Magyarország kiemelt kulturális épületét az eredeti – Ybl Miklós tervei szerint 1884-ben hátrahagyott –, korhű állapotának megfelelően állítják helyre. Az épületbe a legmodernebb színház-technológiai, akusztikai megoldásokat építik, így a felújítást követően a közönség egy nemzetközi szinten is kimagasló színvonalú, 21. századi kulturális intézményt vehet birtokba. A budapesti Operaház építészeti és kultúrtörténeti értékeit is megismerhetik az érdeklődők a havonta jelentkező sorozatból.

Az Operaház gyönyörű tetőszerkezete városképi szempontból is fontos elem, sziluettje még a Budai Várból is jól látszik. Nem véletlen, hogy Ybl Miklós a tervezés során legalább annyit foglalkozott tető aprólékos kidolgozásával, azaz, az épület ötödik homlokzatával, mint a ház többi, ezernyi díszítőelemet rejtő homlokzati részével. A tetőfedés, a nyílászárók és a virtuóz bádogosmunkák mellett arra is fény derül az Operaláz 17. részéből, hogy milyen üzenetet találtak a múltból a ház tetején dolgozó szakemberek.

Az Operaház tetejének héjazata az épület rekonstrukciója során teljesen megújul, a virtuóz bádog és tetőfedő munkák már hónapokkal ezelőtt megkezdődtek. A munka összetettségét jól jelzi, hogy eddig több mint 25 ezer órát dolgoztak rajta – ezalatt 6500 négyzetméternyi bádoglemezt rögzítettek, amihez 600 kiló forrasztó ónt használtak fel –, de a munka még mindig nincs teljesen készen. A bádogos szakemberek a díszeket, csatornákat mind kicserélik a héjazattal együtt. Noha a korábbi lemezeket már nem lehet megmenteni, a díszek azonban annyira nagyok és bonyolultak, hogy csak részlegesen cserélik ki őket, amelyiket lehet, azt felújítják. Már a bontás is rendkívül aprólékos munkát igényelt, igyekeztek minden régi elemet a lehető legjobb állapotban megőrizni, a valósághű rekonstruálás érdekében pedig nemcsak ezeket, hanem a korabeli fotókat is használják az újragyártás során. Az új díszek az egyik legjobb német alapanyagból készülnek, és ugyanazt a minőséget képviselik majd, mint a ház 135 évvel ezelőtti átadásakor.

A felújítás során izgalmas titokra leltek a tetőfedők: a szétolvasztott díszek között megtaláltak egy levél cetlit, amelyen azoknak a bádogosoknak a neve szerepelt, akik a 80-as években dolgoztak a tető felújításán. Természetesen a jelen mesteremberei elrejtették a saját üzenetüket, az időkapszulát majd 80-90 év múlva, a tető legközelebb esedékes felújításakor találhatják meg az egyik díszben elrejtve.  

A felújítás során szintén megújul az Operaház több min 600 féle különböző nyílászárója is, amelyek közül talán a legszebbek a főhomlokzaton elhelyezett tölgyfából készült ablakok. De nemcsak ezek készültek olyan minőségű fából, amelyet 135 év sem tudott elemészteni, a kilincsek, a zsanérok, zárak, vasalatok vagy a spaletták mind különleges, egyedileg tervezett iparművészeti alkotások. Keletkezésének korában az ablak ugyanis messze nem csak bevilágítási vagy szellőztetési funkciót töltött be, hanem esztétikait is, hasonlóan a díszműbádogozáshoz vagy a szobrokhoz.

Noha az ablakokat a két világháború között is nagy számban cserélték ki, a felújítás során igyekeznek ugyanazokat az eredeti anyagokat használni a szerkezeti elemek cseréjénél. Minthogy ezek a szerkezetek műemlékvédelem alatt állnak, minden egyes nyílászárónak, amelyhez hozzányúlnak, milliméter pontosan ugyanolyannak kell lennie, mint az eredetinek. Ezért például a hőszigetelés is egészen speciális megoldást kíván. A kivitelezők egy Nyugat-Európában már bevált, kripton gázzal töltött, kétrétegű hőszigetelő üvegezést használnak.

Operaláz – Az Operaház titkai és újjászületése c. műsorról

Zoboki Gábor építész kalauzolásában az Operaház titkaiba és újjászületésébe pillanthatnak be a nézők a magyar televízió új, 2019 októberében indult építészeti magazinműsorában. Az Operaházat, Magyarország kiemelt kulturális épületét az eredeti – Ybl Miklós tervei szerint 1884-ben hátrahagyott –, korhű állapotának megfelelően állítják helyre. Az épületbe a legmodernebb színház-technológiai, akusztikai megoldásokat építik, így a felújítást követően a közönség egy nemzetközi szinten is kimagasló színvonalú, 21. századi kulturális intézményt vehet birtokba. A budapesti Operaház építészeti és kultúrtörténeti értékeit is megismerhetik az érdeklődők a havonta jelentkező sorozatból.