Mi a közös a budapesti és a szentpétervári művészetek palotájában, és milyen szempontokat kell figyelembe venni Kínában egy zenés előadó-művészeti központ megtervezésekor? Miben rejlik az építészet sokoldalúsága, és hogyan kapcsolódik a művészethez, valamint a pszichológiához? Farkas Szabolcs, a Kossuth rádió „Nagyok” című műsorában Zoboki Gáborral beszélgetett, aki Svábhegyhez való kötődése és munkásságának jelentős állomásai mellett arról is mesél, hogy miért különösen fontos az Operaház Ybl-kori örökségének áthagyományozása.
Zoboki Gábor szerint azért is különleges épület az Operaház, mert kevés olyan közintézmény van Budapesten, amely az eredeti funkcióját és falait is megőrizte. A házat szerinte a három felújítási korszakában, történelmi koroktól függetlenül nem sikerült „elrontani”, de korábbi átalakítások alkalmával helyreállítani sem tudták Ybl eredeti gondolatait. Az Ybl Miklós főművének tekintett Operaházhoz ugyanis már 1912-ben, alig 30 évvel az Operaház átadását követően hozzányúltak, akkor elsősorban a repertoár hirtelen megváltoztatása hozta a ház bővítésének igényét. A felújítást tervező Medgyaszay Istvánnak azonban mindössze hat hónapja volt arra, hogy átalakítsa – házi színpaddal, festő műteremmel bővítse az épületet, és 200 fővel megnövelje a nézőszámot.
Az építész szerint most ért meg a kor arra, hogy vágyjunk újra Ybl gondolataira, ezért az épület felújításakor fontos kérdés volt annak mélysége és léptéke: azaz, hogy egy 5-10 évre szóló működést biztosító átalakítást végezzenek, vagy egy olyan mély rekonstrukciót, amely visszatér a 135 évvel ezelőtti Ybl-korabeli állapothoz. Ő ez utóbbi mellett tette le a voksot.
Az építész az Operaház rekonstrukciója mellett arról is beszél, hogy meg tudja-e nyugtatni Bach a dugóban ülve, és miért gondolja, hogy az építész szakma alulreprezentált a mai közbeszédben. A több mint 22 éve működő ZDA-Zoboki Építésziroda vezetője szakmáját egy nagyobb, holisztikus rendszer elemeként értelmezi, és vallja, hogy építészirodája sikereinek kulcsa az igényes komplexitásban rejlik.
Az esztétikum, vagy a funkcionalitás fontosabb szempont-e az építészetben? Humán vagy alkalmazott tudományt művel-e az építész, és kell-e a jövőbe látnia? A Műcsarnokban megrendezett II. Építészeti Nemzeti Szalonban tartott rendhagyó tárlatvezetést Zoboki Gábor, melynek során az is kiderült, hogy változott-e érdemben Budapest összképe az elmúlt 120 évben, miért a gótika az egyik legfontosabb pillanat az építészetben, és miért volt Medgyaszay István a magyar építészet Bartókja.
Rendhagyó tárlatvezetést tartott Zoboki Gábor építész május 2-án az áprilisban a Műcsarnokban megnyílt II. Építészeti Nemzeti Szalonban, amely többek közt az elmúlt öt évben megvalósult és tervezett TOP 120 magyar épületet mutatja be. De helyet kapott az idén április 29-én hatvan éve elhunyt Medgyaszay István munkásságát bemutató retrospektív tárlat is, amely a kiállítás egyik legnagyobb értéke.
A kiállítás bemutatását egy másfél évszázados, Budapest kialakulását felidéző történelmi hasonlattal kezdte Zoboki Gábor, érzékeltetve, mit tesz egy város életében, ha az építkezéséket egy karmesteri pálcával irányítják. „Ha Dániát összekötjük Rómával, akkor van egy nyugati és egy keleti világ. Utóbbiban mindig nagy emberek határozták meg a művészetet és a tudományt, míg a világ nyugati felén a demokratikus fejlődés a saját intézményrendszerén keresztül hatott a művészetekre. Vannak keresztakciók, ahogy például Párizsban Haussmann báró kellett ahhoz, hogy létrejöjjön egy város, nálunk pedig Podmaniczky Frigyes, aki sosem hagyta el Budapestet, kockás zakóban járt és imádta az operát” – mondta. Podmaniczky felelős azért, hogy Párizs, Barcelona és Bécs után Budapest is megkapta a városépítés vírusát, és egy karmesteri pálcára (ez volt a Közmunkák Tanácsa) elindult egy intenzív városfejlődés.
Ez a fejlődés nem önálló akciókból zajlott, ez a kiállítás viszont inkább ilyen akciókat mutat be, egy gyűjtés, vagy szöveggyűjtemény, amely éppen ezért zseniálisan mutatja a magyar építészet állapotát. „Ha nincs karmesteri pálca, akkor ilyen, ha van, akkor könnyebb megérteni az összefüggéseket”- hangsúlyozta.
Budapesten minden nap könnybe lábadhatna a szemünk
Magyarország e két nagy kultúra metszéspontján helyezkedik el. Budapest 1867-et követő magunkra ébredésünkből nőtt ki, és az adottságai miatt a világ egyik legjobb városa. A kiegyezést követő évtizedekben szinte minden létrejött Budapesten ahhoz, hogy az itt élő ember igazán polgárnak érezhesse magát. Megépültek a múzeumjaink, a legszebb bérházak, a tőzsde a legfelsőbb bíróság épülete, az Operaház, csatornázták az egész várost, közvilágítás lett, kerti pad és park, és megépítettük az első földalattit a kontinensen. „Ma, 2019-ben gyakorlatilag ugyanabban a városban sétálhatunk, mintha az 1900-as években élnénk, csak azóta sokat rontottunk rajta. Ha átmegyünk a Lánchídon, minden nap könnybe lábadhatna a szemünk azoktól az adottságoktól, amelyeket ez a város nyújt” – tette hozzá.
Egyszerre Ázsia, India, Egyiptom és Erdély
Ennek a keleti és a nyugati világnak a találkozását mutatja be Medgyaszay művészete. Mindent kellett terveznie a templomtól a színházon és a kastélyon át a tüzérségi épületig, vagy a villákig. Mindenféle műfajban, mégis egységes stílusban alkotott. Szinte kezdő, nyolc éve végzett építészként 1912-ben mindössze hat hónapja volt arra, hogy az Operaházat átalakítsa. Ő volt az a figura, aki mindent akart. Megcsinálta a gellérthegyi Nemzeti Panteon tervét, majd a veszprémi színházat, elment keletre, járta Erdélyt és rajzolt. Az építészetben kevés Bartókunk van, de ő az egyik. Medgyaszay stílusában érezhető a bartóki attitűd: magamévá teszem, mélyre letüdőzöm és utána egy teljesen más művészetet adok ki magamból. Stílusában mindenki érzi, hogy egyszerre vagyunk Ázsiában, Indiában, Egyiptomban és Erdélyben.
Sajnos 1945 után Medgyaszayt félretették, megbízói elmentek, és húsz évet élt ebben az országban úgy, hogy gyakorlatilag nem jutott munkához. Lenyűgöző az életműve, és számos olyan ház van, amely a köztudatban nincs összekapcsolva Medgyaszayval, mint például a Baár-Madas Leánynevelő Intézet épülete, vagy a TÉBE-ház.
„Mindenkinek és senkinek is szól ez a kiállítás”
„A gótika volt az utolsó pillanat, amikor a szerkezetiség és az esztétikum egy helyen találkozott. Medgyaszay imádta ezt, a vasbeton mestere volt. Ez volt az utolsó kor, amikor a szerkezetet a ház funkciójával, igényeivel össze lehetett egyeztetni” – emelte ki Zoboki Gábor. A Bauhaus viszont a praktikumról szól: mindenkinek adunk lakást, mindenki boldog, lepucolunk mindent és alkotunk egy egyszerű, tiszta rendszert. Egy szociális kezdeményezés volt, és vele egyben minden eltűnt az építészet finomságából. Medgyaszay korában még minden egyedileg volt kitalálva.
A második világháború után az építészek nem találták meg a helyüket a társadalomban, és egy ilyen szalon, amely 5 év termését mutatja be – éppen ennek az emancipációs törekvésnek ad terepet. „Egyszerre szól mindenkinek és senkinek ez a kiállítás. Szól azoknak, akik érdeklődnek az építészet iránt, ők kapnak egy panoptikumot. Nem szól azonban a szakmának, mert az építészek számára nem az esztétikai kritériumok szabják meg, hogy jó-e egy ház vagy rossz, hanem elsősorban az, hogy funkcionálisan működik-e” – mondta.
Medgyaszay István kapcsán felidézte Bécs főépítészét, Otto Wagnert, aki a Semper építése után mondta azt, hogy a hasznosságnál, az igénynél nincs erősebb indok. „Lehet esztétizálni, lehet szép szerkezetet csinálni, de a legfontosabb, hogy kiszolgáljuk az igényeket” – hangsúlyozta Zoboki Gábor.
Az építészet ego művészete?
Sokan azt gondolják, hogy az építészet az ego művészete, azaz, akkor lesz a legjobb egy épület, ha az építész magának csinálja. Hiszen az építész mégiscsak a saját élményeiből, kultúrájából, műszaki tudásából főz melanzsokat. De az építészet szolgálat, a humán és alkalmazott tudomány egyszerre. Az üzleti építészet mást csinál, mint a köz építészete, utóbbi megfogalmazatlanul nagyobb teret enged az építésznek, míg az üzleti életben megmondják, hogy mekkora legyen egy ablak. Eközben a műemlék felújítás teljesen új műfaj lett, mert rengeteg szakma kihalt, alig van festő, és nem tudunk ma például olyan szakembert szerezni, aki egy bársonyfüggöny aranyszálait megvarrná.
Az építésznek ugyanakkor a jövőbe is kell látnia. Gondolnia kell arra, amikor tervez, hogy milyen lesz a közlekedés, hogy fogunk felkelni, hogy dolgozunk, nyaralunk, mire neveljük a gyerekeket és hogyan fogunk meghalni 20 év múlva. A másfelől ügyelnie kell arra is, hogy ne ázzon be az épület, ne legyen túl meleg és átmenjen a zongora a bejárati ajtón.
A jövő körvonalai
Találó kijelentés erre a kiállításra, hogy a jövő körvonalait látjuk – mondta Zoboki Gábor. A fiatalok az egyetemen olyan dolgokra kérdeznek rá, amire mi idősebbek már nem. Sokszor reflexből elutasítunk megoldásokat, miközben ma már bármire van technológiai megoldás. A fiataloknál nincsenek meg ezek a gátlások. „Kicsit olyan ez, mint az énektanulás. Amikor egy gyerek fiatal, akkor természetesen adja ki a hangját. A mutálást követően azonban már több a tanult reakció, 24 éves korára pedig már nem tudja olyan természetesen kiadni a hangját, arra kell tanítani, hogyan vetkőzze le a gátlásait” – mondta.
Talán még van ötlet és ambíció, de az ember nem magának építi meg a házát, hanem a kliensnek, aki keretek közé akarja tenni az építés körülményeit – hangsúlyozta Zoboki Gábor. Sok ideálterv van manapság, amelyek az asszociációrendszerünket nyitják. Egy-egy rajz olyan asszociációt teremt, amely egy másik tervhez viszi el egy másik építészt.
Kitért a tárlatvezetés során Salgó várának tervére (Juhász Norbert). Az alkotót szerinte nem a formai törekvés érdekelte a várban, hanem az az élmény, hogy a várban milyen lehet lakni. Nem az erődítmény karakterét nézte, hanem hogy milyen lehet fent, ezeken a szirteken körülnézni. Olyan, mint egy középkori vár, mai anyagokból megépítve. „Ezt a tervet azért szeretem, mert kevés az olyan építész, aki így ír át valamit: érzem rajta, hogy ez egy vár, de közben bennem van, hogy de szívesen kinéznék azon az ablakon” – emelte ki.
Zoboki Gábor bemutatta az irodája tervei alapján készült Nemzeti Táncszínház épületét is. „Itt voltunk a legszabadabbak. Tiszta volt, hogy a magyar folklórnak nincs otthona. Mi azt gondoltuk, hogy ennek az előcsarnoknak fából kell megépülnie, és sugározni kell azt az atektonikus lebegést, amit a tánc kifejez” – mondta. A színház épülete egy régi ipari csarnok, ahol a magyar találmányt, a transzformátort gyártották harminc éven keresztül. A csarnok megmaradt, amely tökéletesen szolgálja a 360 fős nézőteret, a tervezők pedig egy előcsarnokot „biggyesztettek” elé fából, amely lényegében letámasztás nélkül magában rejt egy stúdióteremet. Az előcsarnok maga is akciótér, tehát a lépcső önmagában egy ücsörgő, de az előcsarnok egyben színpad és kávézó is.
Sok egyéb épület mellett Zoboki Gábor kitért még a Teleki téri piacra, amely az első igazi közösségi épület. A tervezők a környék lakóival együtt vették át, hogy mit akarnak csinálni: hol akarnak bemenni, milyen típusú funkciókat szeretnének. Ma már egy piac nemcsak a piacolásról szól, hanem közösségi létesítmény, amely kulturális eseményeknek, gyerekjátszóháznak is helyet biztosít. Alföldi György irodájának munkája azért fontos, mert azt a fajta spontán építészetet sugározza, amelyben nem az esztétizálás, hanem a ház lelke dominál– hangsúlyozta.
„Ez a kiállítás egyszerre nagyon sok, érdemes eljönni még egyszer és másodszorra is megnézni” – emelte ki Zoboki Gábor. Az alkotók, akiknek a munkáját láthatjuk, öt-hat éveket dolgoztak egy-egy házon, amelyben szív, lélek, fizikum, betegség, azaz minden benne van.
Milyen környezeti hatásoknak volt kitéve egykor, és melyek befolyásolják jelenleg is az Operaház épületében zajló művészi munkát? A grandiózus kulturális épület a város szívében helyezkedik el, így a mindennapi élet zaja folyamatos rezgéseknek teszi ki, amelyek az auditóriumban is jelentkeznek. Ennélfogva már a 19. században is különösen fontos szerepet töltöttek be, és a restauráció során is szem előtt tartandók azok az épület- és teremakusztikai fogások, amelyek képesek tompítani, illetve kizárni a zajhatást az auditórium lecsengéséből. Az Operaház felújításának szerves része az építészek, a műemlékvédelemmel foglalkozó szakemberek, illetve az épületben dolgozó művészek közös gondolkodása, melynek eredményeként az épület a lehető legjobban képes szolgálni a művészet szempontjait.
Az Ybl Miklós tervezte Operaház nemcsak szerkezetével, hanem szellemiségével is képviseli a 19. századot. Ybl a több mint 7 évig tartó tervezési folyamat során olyan nemzetközi példákból merített, mint a drezdai Semperoper, a párizsi Palais Garnier vagy a Milánóban található Scala. Ezen grandiózus épületek hatottak Ybl gondolkodására, nyomaik pedig ma is fellelhetők az Operaház épületében. Gondoljunk csak a csillár szerkezetének kialakítására, amely német mintát követ, az épület lépcsőházára, amely francia nyomokat hordoz, vagy a milánói Scala akusztikai örökségére. A magyar Operaház ezért nemcsak építészeti-, szerkezeti-, vagy képzőművészeti alkotásaiban kiemelkedő, hanem örökségvédelmi szempontból is különleges, mert 19. század szellemiségét is képes volt megőrizni.
Operaláz – Az Operaház titkai és újjászületése c. műsorról
Zoboki Gábor építész kalauzolásában az Operaház titkaiba és újjászületésébe pillanthatnak be a nézők a magyar televízió új, 2019 októberében indult építészeti magazinműsorában. Az Operaházat, Magyarország kiemelt kulturális épületét az eredeti – Ybl Miklós tervei szerint 1884-ben hátrahagyott –, korhű állapotának megfelelően állítják helyre. Az épületbe a legmodernebb színház-technológiai, akusztikai megoldásokat építik, így a felújítást követően a közönség egy nemzetközi szinten is kimagasló színvonalú, 21. századi kulturális intézményt vehet birtokba. A budapesti Operaház építészeti és kultúrtörténeti értékeit is megismerhetik az érdeklődők a havonta jelentkező sorozatból.
Milyen új műszaki megoldásokat hozhat egy 135 éves épület átfogó rekonstrukciója? Hogyan alakítja át a 21. századi operajátszás kereteit és színpad-technológiai megoldásait az épület felújítása? Miként lehet hozzányúlni egy szinte tökéletes, a magyar nemzeti neoreneszánsz stílusában épült műemlékhez?
Az Operaház Ybl Mikós munkásságán belül is egyedi stílust képvisel. Ha körülnézünk Ferenc József fogadására épített királyi lépcsőházban, akkor szembetűnik, hogy hányféle munkatárs dolgozhatott csak ebben a térben, ahol az oszlop pilaszterek, a lábazat, a fűtési rendszer, a cseresznyefa ajtók és a festmények mind egy gondolati, művészi egységbe tömörülnek. Zoboki Gábor építész az Operaház művészeti kincsei, ma már nem létező szakmák és iparművészeti eljárások világába vezeti be a nézőket. Restaurátorok, színpad-technikus és rendező is megszólal az Operaláz hatodik epizódjában, amely kultúrtörténeti, iparművészeti és színpad-technológiai kitekintőt ad az épület most zajló felújításának apropóján.
Operaláz – Az Operaház titkai és újjászületése c. műsorról
Zoboki Gábor építész kalauzolásában az Operaház titkaiba és újjászületésébe pillanthatnak be a nézők a magyar televízió új, 2019 októberében indult építészeti magazinműsorában. Az Operaházat, Magyarország kiemelt kulturális épületét az eredeti – Ybl Miklós tervei szerint 1884-ben hátrahagyott –, korhű állapotának megfelelően állítják helyre. Az épületbe a legmodernebb színház-technológiai, akusztikai megoldásokat építik, így a felújítást követően a közönség egy nemzetközi szinten is kimagasló színvonalú, 21. századi kulturális intézményt vehet birtokba. A budapesti Operaház építészeti és kultúrtörténeti értékeit is megismerhetik az érdeklődők a havonta jelentkező sorozatból.
Noha mostanában a nemrég átadott Nemzeti Táncszínház a legtöbbet tárgyalt Zoboki-épület, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tartott előadásában az építész elsősorban az ázsiai munkáiról és az építészek felelősségéről is beszélt. Többek között azt is megtudtuk, hogy irodájával majdnem terveztek egy Müpát Szibériába.
Zoboki Gábor családias gesztussal indította előadását: a 21 éve működő irodájának tablójával kezdett és arról mesélt, hogy a csapat léte, hangulata mennyire meghatározó számára. Megjegyezte, hogy folyamatosan tanulnak, mert amikor például egy kuturális intézményről átváltanak egy egészségügyire, alapvetően új kihívásokkal találkoznak. Miután sok kulturális épületet terveztek, megmutatja, hogyan csinálják ezt Keleten. Azt mondta, egy ilyen épület számos funkciót képes kiszolgálni és „a mi felelősségünk bebizonyítani a döntéshozóknak, hogy ehhez nem kell négy-öt épületet megépítenünk.”
Kalandos körülmények közt majdnem tervezett egy Müpát Szibériában, amiből épület ugyan nem, ám később egy szentpétervári megbízás lett. Az ottani élénk kulturális életbe nem volt egyszerű beilleszteni egy új koncerttermet, de a kihívásokkal átszőtt munkából sokat tanultak, ahogy utána egy kínai megbízásból is. Ahogy fogalmazott, Kína „nem egy bevehetetlen birodalom” ma az építésztársadalomnak, de nem a bombasztikus tervek, hanem a szakmai tudás izgatja őket. „Amit Kodály Zoltántól és Ybl Miklóstól tanultunk, azzal itt tökéletesen tudtunk kufárkodni.”
2008-ban a 18 milliós Sencsenből 40 fős delegáció érkezett Budapestre, mert a Müpához hasonló kulturális központot szerettek volna építeni. Nem akartak angolszász tervezőket, az egyeztetés idején Zoboki rengeteget utazott, hogy megismerje a helyi körülményeket. Kína sok mindenben nagyon más, elsősorban a léptékekben. Sencsenben ötmillió gyerek él, közülük kétmillió tanul zongorázni. A helyi vezetés nem ötezer fős nagytermet kért, hanem háromszáz fős bábszínházat. A tervezés és az építkezés még abban az évben elkezdődött, és 2014-ben átadták az épületet, amelynél Zobokiéknak még arra is figyelniük kellett, hogy a kínai opera sokkal rövidebb lecsengései ugyanúgy megszólaljanak, mint egy Strauss-mű. Sir Simon Rattle brit karmester azt mondta egy turné után, hogy ebben a teremben érezte legjobban magát az egész idő alatt. „Ilyenkor otthon a kispárna elég puha” – jegyezte meg Zoboki.
„Mindent, amit nem tudsz meg Keleten, tanuld meg Nyugaton – mondják a helyiek, de vigyázat, ez most visszafordul” – figyelmeztetett Zoboki. Az előadása végén beszélt még a vietnámi Saigonban tervezett kultúrközpontról, a Nemzeti Táncszínházról, végül az Operaház felújításáról, és az azzal járó különleges kihívásokról.
Mi történik a színfalak mögött? Miért fontos az előszínpad, és miért kell lifteken ülnie a zenekarnak az Operaházban? Építészek, színpad-technológus szakemberek és az Operaház művészei vezetik be a nézőt az épület színfalai mögé az Operaláz ötödik epizódjában. Az előadások művészi színvonala mellett fontos szerepet kap a színpadi technológia és az akusztika, melynek egysége nélkül elképzelhetetlen egy tökéletes műalkotás színpadra állítása.
Ybl Miklós nemcsak a kor egyik legszebb, hanem színpad-technológiai szempontból az egyik legkorszerűbb Operaházát építette meg: 150 évvel ezelőtt már vizes hidraulikával emelték a díszleteket és az énekeseket. Az építészek tervei alapján most úgy építik vissza az Ybl által tervezett, de az elmúlt másfél évszázadban több alkalommal átalakított zenekari árkot és színpad-technológiát, hogy a legmodernebb technológiával szerelik fel.
Minden építészeti alkotásnak van filozófiai üzenete, mind az Operaház, mind a Zeneakadémia épületében a görög művészet, Apolló és a lant a vezető formák. Amikor belép az ember az Operaházba, előcsarnok festményeinek faonjai és kentaurjai az idilli görög tájakra repítik a szemlélőt, az alkotások a periklészi kor művészeti és tudományos világát idézik vissza. A nézőtéren Apolló hatalmas képe, a Zene apoteózisa című Lotz Károly freskó alatt ülnek a nézők, miközben Apolló a nimfáknak és az isteneknek muzsikál. A műsorban szó esik az egyedülálló Lotz-freskó rekonstrukciójáról, a repedések és elszíneződések felméréséről. Az egyedülálló műalkotás vizsgálata érdekében felállványozták a nézőteret és a legapróbb, százéves repedéseket is górcső alá vették.
Operaláz – Az Operaház titkai és újjászületése c. műsorról
Zoboki Gábor építész kalauzolásában az Operaház titkaiba és újjászületésébe pillanthatnak be a nézők a magyar televízió új, 2019 októberében indult építészeti magazinműsorában. Az Operaházat, Magyarország kiemelt kulturális épületét az eredeti – Ybl Miklós tervei szerint 1884-ben hátrahagyott –, korhű állapotának megfelelően állítják helyre. Az épületbe a legmodernebb színház-technológiai, akusztikai megoldásokat építik, így a felújítást követően a közönség egy nemzetközi szinten is kimagasló színvonalú, 21. századi kulturális intézményt vehet birtokba. A budapesti Operaház építészeti és kultúrtörténeti értékeit is megismerhetik az érdeklődők a havonta jelentkező sorozatból.
Zoboki Gábor elárulta: nem tud annál nagyobb izgalmat elképzelni, mint hogy valaki, aki ismeri Ybl Miklós munkásságát, belép az építész csúcsalkotásba, és igyekszik megérteni az alkotói mechnizmust. „Hogy megértsük, hogy Ybl Miklós mire gondolt, az nagyon fontos” – fogalmazott, hozzátéve: ez tervekből, leírásokból és interjúkból derül ki. Az eredeti tervek azonban nincsenek meg.
Négy évvel a magyar operaház megnyitása előtt égett le a bécsi Ringtheater, így a budapesti épület volt az első, ahol vasfüggöny volt. A tűzeset miatt pánik miatt teljesen más lett a nézőtér elrendezése, mint az ő eredeti tervén, az új megoldással pedig könnyebben juthattak ki a nézők egy esetleges tragédia esetén. A mai kor azonban megengedi, hogy Ybl eredeti tervei megvalósuljanak, és az elképzelései szerint alakítják át a nézőteret – hangsúlyozta Zoboki Gábor.
„A 21. századi épülettervezés azzal kezdődik, hogy milyen anyagokat használhatunk nagy tömegű intézményeknél” – emelte ki.
Művészettörténészek kutatnak a Pesti Napló és az Operaház irattáraiban, hogy minden részletet kiderítsenek az épület eredeti állapotáról. Az elmúlt közel másfél században sok minden megváltozott: az énekesek teljesítőképességétől a zenekari hangszereken át a hagyományokig. A küldetés a régi épületeknél így kettős: egyrészt figyelni kell az örökségvédelemre, másrészt meg kell felelni az új kor követelményeinek.
„Megpróbálunk Ybl fejével gondolkozni, és azt kérjük, hogy Miklós bácsi, ülj mellénk, 2019 van, hogy csinálnád meg a mai technológiával a házadat” – fogalmazott.
Mi a közös az építészetben és az újcirkuszban? Át lehet-e ültetni a cirkuszt a színház közegébe, és lehet-e egy cirkuszi előadás gyógyszer a lélek számára? A cirkuszművészet és a hagyományos színház között mind több az átjárás, a Recirquel Társulat nevével összeforrt magyar újcirkusz pedig mára világ legnevesebb színházaiba is eljutott a test és a szellem összhangját kutató összművészeti előadásaival.
A 6950 négyzetméteres új Nemzeti Táncszínházat a Millenáris Park E épületében, a volt GANZ művek – a kétezres évektől stúdióként működő – egykori ipari épületéből alakították ki. Az épület színházhoz méltó új főhomlokzatot és előcsarnokot kapott, a tánc szerelmeseit két színházterem és kamaraterem várja, a táncosok professzionális felkészülését két próbaterem, hangstúdió és számos kiszolgáló helyiség szolgálja. A Nemzeti Táncszínház új épülete ZDA – Zoboki Építésziroda (Zoboki Gábor, Orlovits Balázs és Lente András vezető tervezők) tervei alapján készült el, a kivitelezési munkákat a ZÁÉV Építőipari Zrt. végezte.
A tervezők célja kettős volt: egyrészt kiemelni a meglévő ipari műemléképület erényeit, másrészt úgy alakítani át a teret, hogy az megfeleljen a táncszakma szerteágazó jelenlegi és akár a jövőbeli igényeinek is. Az épület új, átlátható előcsarnoka nemcsak a látogatók fogadását szolgálja, hanem intenzív kapcsolatot teremt a parkkal is. A Millenáris látogatói számára nyitott, kávézót is magában foglaló előtérben lehetőség van kisebb táncprodukciók bemutatására is – a padozat színházként, a lépcső pedig nézőtérként is használható.
Az egybefüggő, pillérek nélküli előcsarnok felett kapott helyet a térben „lebegő” új kisterem. A különleges mérnöki megoldásnak köszönhetően a terem csonka kúpként lóg be az előcsarnok fölé: a termet tartó 1500 tonnás vasbeton szerkezethez közel 200 tonna betonacélt építettek be, a tartók geometriáját finoman lekövető fa-álmennyezet pedig 13 ezer darab faelem felhasználásával készült. A jövőben befogadó színházként működtethető 120 fős kisterem kialakításánál a tervezők olyan egységes tér létrehozására törekedtek, ahol a közönség szinte az előadás fizikai részesének érezheti magát. A nézőtéren Peter Zec és Otl Aicher által alapított Red Dot Design-díjas székein foglalhatnak helyet a látogatók.
Az épület központi eleme a korábbi stúdiótérből multifunkciós színházi térré alakított, 368 fős nagyterem. A korszerű színháztechnikával felszerelt játszótér a táncszakma széles repertoárjának, jelenlegi és jövőbeli igényeinek megfelelően alakítható át, de a sokféle funkciónak köszönhetően akár egyéb rendezvények – koncert, gálavacsora stb. – is megtarthatók benne. Ezt szolgálja a nézőtér szétbontható, mobil, oldalra kitolható székrendszere is.
Az épületben két nagyméretű próbaterem is található, amelyből az egyik mobil falakkal tovább is osztható. A balett-terembe a 21. század minden igényét kielégítő, modern függesztő rendszert építettek be, amely akár hat táncos dinamikus terhelését is képes biztosítani. A kamaraterem pedig színházi nevelési, gyermek és ifjúsági illetve rekreációs programoknak ad majd helyet. Az épületben helyet kapott még egy hangstúdió is, amely a táncprodukciók művészi lehetőségeit bővíti.
A Millenáris Parkban most átadott új intézmény nemcsak a magyar táncszakma számára jelent mérföldkövet, hanem Budapest kulturális életében is kiemelt jelentőségű beruházásnak tekinthető. A minden igényt kielégítő új Nemzeti Táncszínház modern befogadó otthona lesz a teljes hazai és nemzetközi táncművészetnek.
Ám ahogy sétáltunk egyre beljebb, feltárult a kortárs építészet könnyed eleganciája mögött húzódó hihetetlen szakmai tudás és statikai bravúr, és a park felőli homlokzat mögött álló, egykori Ganz-telep transzformátorgyári csarnokának ipari elemei is kibontakoztak. Mint egy jól átgondolt allegória olyan az épület, hiszen a táncosokat nézve sokszor nem is jut eszünkbe, mennyi erő, munka, kitartás van egyetlen tökéletes, légies mozdulat mögött.
Mostani, első állandó épülete előtt is izgalmas helyen működött a Táncszínház: 2001-es alapításától kezdve 2014-es kiköltözéséig a Budai Várban álló, egykori Karmelita kolostor adott otthont az intézménynek. Ám amikor elindult a várbeli épület miniszterelnöki irodává való átalakítása (amit szintén most januárban, alig egy hónapja adtak át), új hely után kellett nézniük. Ekkor esett a választás Buda egyik legnépszerűbb parkjára és rendezvényközpontjára, a Millenáris Parkra. Az egykori budai Ganz Villamossági Gyár revitalizációja a kétezres évek elejének egyik legnagyobb szenzációja volt, az építészeti örökségünk egyre jelentősebb hányadát kitevő ipari épületek iránymutató hasznosítására adott egyik első haza példa volt.
A korábbi Millenáris Teátrum kialakításakor jelentősen átalakították az eredetileg háromhajós, hatalmas belső terekkel rendelkező ipari épületet, de a Táncszínház kialakítása során igyekeztek az eredeti szerkezetet kiszabadítani és ott megmutatni, ahol csak lehet. Az építészek kiemelték, hogy az ilyen ipari épületeket mintha csak színháznak tervezték volna, az új funkciórendszer tökéletesen illeszkedett a terekbe. Egyetlen elem hiányzott, mégpedig az ipari környezet és a park, illetve a szabadidős és a kulturális terek közötti átmenetet biztosító tér. Ezt az intenzív kapcsolatot teremti meg nagyon látványosan a pavilonszerű előcsarnok, amely pont annyira akar az épülethez, mint a parkhoz is tartozni. A tervezők szándéka is az volt – és a Táncszínház is azt szeretné –, hogy ez egy napközben is aktív helyszín legyen, kávézóval, helyspecifikus programokkal. Bár kisebb volumenben, de érződik, hogy a tervező ugyanaz a Zoboki Gábor, aki a Müpa épületét is megálmodta. A Háy János novellájában reptéri terminálhoz hasonlított épület egyes formai és hangulati elemei itt is visszaköszönnek. Az előcsarnok szinte hívogat a végigtáncolásra, és a lépcső melletti, ókori teátrumok nézőterét idéző kialakítás megnyitja a teret az előadások számára is. Ami azonban az első pillanattól kezdve vonzza a tekintetünket, szinte már az épület megpillantásától kezdve, az az egymásra hajló, 13 ezer darab faelem felhasználásával készült hullámzó álmennyezet, az előcsarnok közepébe belógatott, „lebegő” kisterem. A különleges mérnöki megoldásnak köszönhetően a terem csonkakúpként lóg be az előcsarnokba, amit 1500 tonnás vasbeton szerkezet tart a fejünk fölött.
Az építésziroda az épület tervezésének első pillanatától kezdve szorosan együttműködött a leendő „lakókkal”, azaz a színház vezetőségével és a táncosokkal, hogy kiderítse, milyen igényeik vannak, mire lesz szükségük az épületben. A magyar táncművészet otthonaként a színház befogadó intézményként majdnem negyven hazai társulattal dolgozik együtt, repertoárjában a néptáncon át a klasszikus balettig, a társastánctól a kortárs táncon keresztül az interaktív gyermekelőadásokig találunk előadásokat, ezért is volt fontos a terek minél rugalmasabb és kreatívan variálható kialakítása.
A 120 fős kisterem a kisebb kamaraprodukciók, kezdő koreográfusok, kísérleti előadások befogadására alkalmas tér, ahol a technikai adottságok megfelelnek a legmodernebb követelményeknek. Igyekeztek elmosni az éles határvonalat a nézőtér és a táncparkett között, ennek köszönhető, hogy nincs kiemelt színpad, és a nézőtér sokkal meredekebben rejt. A szakmai és funkcionális megoldások mellett (táncpadló, akusztika stb.) a belső dizájn kialakítása is figyelemre méltó. A magyar tervezők Red Dot Design-nyertes székeinek gyönyörű zöld árnyalatai mellett nem tudunk szó nélkül elmenni, ahogy a falakat és ajtót borító szálkás burkolat mellett sem.
A 368 fős nagyterem az épület központi eleme, itt is fontos szempont volt, hogy minél sokrétűbb funkciónak meg tudjon felelni. Amellett, hogy a hazai táncművészet legmodernebb hang-, fény- és egyéb színpadi technikákkal felszerelt nagyszínpada, a nézőtér is szabadon alakítható. Ennek tervezésére egy magyar céget kértek fel, amely többek között a New York-i 9/11 Memorial Museumnak is dolgozott. A mobil elemeknek köszönhetően a terem alkalmas egyéb rendezvények – koncertek, konferenciák, gálavacsorák, fogadások tartására is, az előtérrel egybenyitva 88 méter hosszú térré válik.
Az épület bejárása során beleshettünk a próbatermekbe is, ahol a speciális balettpadló kialakítása mellett külön kihívás volt a táncosok számára a fűtés-hűtés rendszer optimalizálása, hiszen fél órányi intenzív gyakorlás után már lehet, hogy jobb a friss, hűs levegő, mint a kezdeti kellemes meleg. Itt is érezhető az egykori iparcsarnok miliője, a jellegzetes háromszögletű tetőablakok és egykori darukat tartó hatalmas gerendák mind láthatóak. Igazán izgalmas példája az épület annak, hogy egy egykor teljesen más célra tervezett ipari életet hogyan lehet maradéktalanaul átalakítani kulturális célokra, itthon is egyre több ilyen példát találunk, a Táncszínház melett ilyen az Operaház Eiffel csarnoki egysége vagy a szomszédos Közlekedési Múzem is.
