Köszönthet-e egy újabb aranykorszak az Operaházra?

Operaláz – Az Operaház titkai és újjászületése

Zoboki Gábor építész kalauzolásában az Operaház titkaiba és újjászületésébe pillanthatnak be a nézők a magyar televízió új, 2019 októberében indult építészeti magazinműsorában. Az Operaházat, Magyarország kiemelt kulturális épületét az eredeti – Ybl Miklós tervei szerint 1884-ben hátrahagyott –, korhű állapotának megfelelően állítják helyre. Az épületbe a legmodernebb színház-technológiai, akusztikai megoldásokat építik, így a felújítást követően a közönség egy nemzetközi szinten is kimagasló színvonalú, 21. századi kulturális intézményt vehet birtokba. A budapesti Operaház építészeti és kultúrtörténeti értékeit is megismerhetik az érdeklődők a havonta jelentkező sorozatból.

Az 1. rész tartalmából:

Hozhat-e operajátszásnak új reneszánszot az épület felújítása, és válhat-e a 19. századi hőskorához hasonló trendi műfajjá az opera? Miért a legtökéletesebb alkotása Ybl Miklósnak a budapesti Operaház, és honnan merített ihletet? Zoboki Gábor építész Ókovács Szilveszterrel, a Magyar Állami Operaház igazgatójával, valamint építészekkel, művészettörténészekkel és az Operaház művészeivel közösen mutatja be, mennyiben határozza meg az opera műfaját az épület jellege, távolodik-e az opera a klasszikus operairodalomtól, és miként lehet átörökíteni Ybl hagyatékát a grandiózus építészeti csoda felújítása során.

Az Operaláz című sorozat első része feltárja a kulturális intézmény létrejöttének legfontosabb momentumait, valamint bemutatja az építészek az épülettel kapcsolatos, legfontosabb kihívásait: hogyan lehet nekifogni egy több mint 130 éves műemlék korszerűsítésének, milyen mérföldkövek mentén indult el a felújítás, hogyan állítható a 21. századi technológia az épület rekonstrukciójának szolgálatába?

Fotó: Bődey János

A nézők talpa alól szólhat a kórus a felújított Operaházban

– Miért kell felújítani az Operát?

– Az Operaház a magyar építészet remekműve, Ybl Miklós egyik utolsó kiemelkedő alkotása, a 19. századi nemzeti építészetünk esszenciája. Ráadásul alig van operaház Európában, amelyik eredeti formájában, átépítés nélkül fennmaradt volna – se az olasz, se a német operakultúra területén. Leégtek, lebombázták, lebontották vagy átalakították őket. Ám nem csak ezért értékes és egyedülálló. A megépítésekor világszínvonalat képviselt: itt használtak először hidraulikus színpadtechnikát – ezt maga Ybl tervezte –, nézőtere akusztikailag kiválóan sikerült, belsőépítészetében pazar, a műfaj rangjához méltó volt. Viszont a legutóbbi nagy felújítás több mint harminc évvel ezelőtt, a nyolcvanas évek elején történt, amikor egy olyan színpadtechnikát építettek be az omladozó NDK-ból, ami a maga korában sem számított már korszerűnek. Emlékszem olyan Walkür előadásra, ahol Wotan búcsújának zárójelenetét a díszletváltás műszaki hibái miatt az előző kép díszletében énekelték végig. A legviccesebbet akkor éltük meg, amikor az előadás közepén lassan elindult a függöny, úgyhogy az énekesek egyre kisebb függönynyíláson próbálták befejezni a felvonást.

Halkabb, pontosabb, gyorsabb és digitálisan irányítható, többfunkciós, 21. századi rendszert építünk be. Azonban legalább ilyen fontos, hogy Magyarország egyik legpatinásabb műemléképületét korhű állapotának megfelelően állítsuk helyre, azaz minél inkább visszanyúljunk Ybl Miklós eredeti terveihez. Nem csak azért, mert az elmúlt közel másfél évszázadban a felújítások, átalakítások – például a nézőtér korábbi bővítése, vagy a zenekari árok szűkítése – sokat rontottak az akusztikán, hanem mert a ház sokkal szebb volt eredeti pompájában. A közönség számára ez lesz a leglátványosabb változás – ugyanabba a házba léphetnek be, amely 1884-ben, a megnyitón várta a látogatókat, köztük őfelsége Ferenc József császárt, aki a korabeli beszámolók szerint igencsak el volt ragadtatva a látottaktól. Bár korábban kikötötte, hogy nem lehet nagyobb a bécsinél, de a legenda szerint a megnyitón azt mondta: ”valóban nem lett nagyobb, de azt elfelejtettem mondani, hogy szebb sem lehet”.

– A legtöbb operalátogató valószínűleg ma is nagyon szépnek látja a házat.

– Ma is az, de sokkal nemesebb volt egykoron. Az Ybl által tervezett épület a kor legnívósabb német és olasz operaházainak építészeti szintézisét jelentette. Ybl neoreneszánsz stílusérzéke olyan csodálatos, hogy méltó módon vetik össze a valóban reneszánsz kori „középületelődeivel”. Ybl keze nyomán nem találjuk a 19. századi eklektika „üres” idézeteit, a ház olyan tökéletes, hogy nem látom értelmét bármit változtatni rajta, ami nem a korszerű operajátszás feltételeit szolgálja. Egyedülálló tanúépületről van szó, kivételes építészeti értékekkel. Meg kell tisztítani a látszó felületeket, freskókat, képzőművészeti elemeket és el kell távolítani a korábbi felújítások éppen akkor aktuális műszaki következményeit, átfestéseit. Érdekes megfigyelni, hogy a díszítőfestés esetében a mester komplementer színekkel dolgozott, mint a reneszánsz festők. A túlnyomórészt meleg okker, lazac, sziennák és umbrák, meggyvörös és arany színvilága mellé olajzöld és türkizkék színek társultak. Egykor az épület összes belső terében összhangban voltak a díszítőfestések egymással és a freskók színvilágával. Ha a valamikori kerengők sötétokker és szienna színű, intim jellegű teréből léphetnénk be újra egy világos okker és aranyozott nézőtérre, akkor a hatás a jelenleginek a többszöröse lehetne.
Csakhogy ma az Opera nézőterének legmeghatározóbb színe a sötétvörös, mindenhol ez jelenik meg – ám ez csak az ötvenes évek óta van így. Ma hiába keressük mondjuk az eredeti arany csillogású olajzöld előfüggönyt, azt is eltüntették, mint mindent, ami az arisztokráciára emlékeztetett a háború után. A nyolcvanas években már visszaállíthatták volna az eredeti színeket, de akkoriban a szakmának erre nem volt lehetősége. Most részben falkutatással, részben korabeli leírások alapján rekonstruáljuk, hogy is nézhetett ki a ház, de olyan nyomokat is fel kell használnunk, mint mondjuk az egykori számlák, amelyekből kiderül, milyen színű drapériákat vásároltak a díszítéshez. Persze nem elég a színeket visszaállítani. A teljes varázshoz megfelelő fény is kell.

– Nem jó a világítás sem? A nagy csillár látszólag ugyanolyan 135 éve.

– A nézőtér nagy csillárja keveset változott ugyan, de egészen máshol lógott eredetileg, mint ahogy mi azt ismerjük. A háború után a mennyezetig felhúzták, mintha valaki a mellkasánál szíjazná be a nadrágját. Talán azért tették, mert így lehetett a legtöbb fényt kibocsátani. Csakhogy a történeti korokban a csillárok a belső terek illúzióját fokozták azzal sejtelmes, derengő fényükkel, melyek megcsillantak az aranyozott és fényes felületeken. Tehát szét kell választani a funkcionális világítást – hogy megfelelő fényerőt biztosítsunk a nézőtéren – ettől a csodálatos hatástól. Tervünk az, hogy a Lotz-freskót méltó módon megvilágítva – ehhez a csillárt vissza kell engednünk négy méterrel lejjebb az eredeti helyére –, maga a mennyezeti freskó legyen a legdominánsabb elem a teremben. „A zene apoteózisa”. Az Olümposz világában vagyunk, Apolló lantjátékát hallgatják az ott lakó istenek és múzsák. Itt minden az illúzióinkat szolgálja. Még el sem kezdődik az előadás, de minket már elvarázsol a bejárat, a díszlépcső, a festmények, a színek, a bojtok és rojtok. Olyan ez, mint egy templom, ahol a füstös félhomályban érvényesül leginkább az építészet, képzőművészet és zene hatása.

– Kiegészítőfények eddig is voltak.

– Igen, de sajnos a legutóbbi átépítés során a részletekre – Ybl-lel ellentétben – nem mindig fordíthattak elég figyelmet. A páholyokban például egyszerű villanyégők árválkodnak, és még arra sem ügyeltek, hogy középre kerüljenek. Olyan, mintha némelyik páholy nem lenne befejezve. Az égőket drapériákkal takarták ki, hogy a nézőtérről nézve ne jelenjenek meg, de ez a rengeteg plusz függöny rendkívüli módon levette az utózengési időt, azaz rontották a nézőtér akusztikai környezetét. A restaurátori feltárások révén azt is látjuk, hogy a páholyok mennyezete és architrávjainak építészeti kiképzése, festése olyan értékes, hogy azt korszerű világítástechnikával meg kell mutassuk. A felvonások kezdetét jelző kialvó fények játéka az operai nézőtér belsőépítészeti nyitánya az előadás megkezdése előtt. Fontosnak tartom, hogy ez az illúzió is helyreálljon. Az előszínpadi nagyfüggönyt nem lehetett a proszcénium nyílás mögé kihúzni a helyhiány miatt. Így az énekesek egy bársonnyal kipárnázott keretet kellett áténekeljenek. Tehát minden, amit az eredeti helyreállításért teszünk, egyben egy tökéletesebb akusztikai és színház-technológiai megoldás felé is visz.

– Miért, mi az, amivel rontottak még az akusztikán?

– Például azzal, hogy megnövelték az ülőhelyek számát a földszinten. 1912 nyarán a zenekari árok rovására további sorokat tettek az első sor elé, ehhez viszont meredekebbre kellett dönteni a nézőteret. Azáltal, hogy a zenekari árok több mint két méterrel becsúszott a színpad alá, felborult a zenekari és színpadi hangzás aránya. A zenekari árok össze volt kötve a nézőtér alatti nyomótérrel. Itt az utcáról ideérkező levegő „légtócsát” képzett. A szellőzőcsatornákba behordott jéggel pedig a párásításról is gondoskodtak egyben. Minden szék alatt megtalálhatók ma is azok a rácsok, melyeken keresztül a levegő feláramolhatott a nézőtérbe. Hiszen a gázégők és testek melege elindított egy lassú áramlást. A csillár fölötti rács és az „Ördögpadlás” pedig arra szolgált, hogy a levegőt átvezessék az egész auditóriumon. Ez az úgynevezett elárasztásos szellőzés létrehozhatott olyan zengő tereket a nézőtér alatt és fölött, ami segíthette ezt a különleges akusztikai élményt. Mi újra összekötjük ezeket a tereket a zenekari árokkal, a talpunk alól szólalhat meg az orgona és a kórus hangja a Faust utolsó felvonásában

– Vannak még olyan terek, amelyekre ma már nincs szükség?

– Az alsó szinten működő elektromos berendezések nagy része mára feleslegessé vált. Ami egykor több szobányi területet foglalt el, azt ma egy mobiltelefon is helyettesítheti. Ezek helyére irodák és öltözők kerülnek. Az Operaházban működtek festőművészek, szobrászok, lakatosok, valamint férfi és női varroda, kalapos, parókás, cipész, ötvös és a díszletkárpitos műhely is. Ez mind kikerül az Eiffel Műhelyházba, ami újabb tereket szabadít fel. Az egyik ilyen műhelybe kerül például az új zenekari öltöző. A legnehezebb kérdés talán az akadálymentesítés, hiszen egy-egy liftet nem lehet csak úgy elhelyezni az Operában a rezgések miatt sem. Szerencsére van két karzatra felvezető lépcső, amely az oldalsó bejárattól vezetett a legfelső szintre, és eredetileg egy közbenső szintre se lehetett innen bejutni. Így nem találkozhattak a kakasülőre igyekvő szegényebb nézők a tehetősebb vendégekkel. Ebben kaphat helyet a felvonó, némi átalakítás után, hiszen a lépcsőfordulók sehol sem illeszkedtek pontosan a közönségforgalmi műemléki tereihez. A leglátványosabb változás azonban alighanem a nézőtéren lesz.
A széksorokat nem választja ketté többé folyosó, így a legértékesebb helyekről nem kell lemondani ezután. Eredetileg Ybl tervein is ez az elrendezés szerepelt, de a munkák befejezése előtt leégett a bécsi Ring-színház, a Staatsoper akkori ellenlábasa. 270-en vesztek oda. A színháztörténet legdrámaibb eseménye után minden nagyobb színházban vasfüggönnyel választották ketté a színpadot és a nézőteret, hogy a színpadon elinduló tűztől megmentsék a közönséget. Ybl operája volt az elsők között ebben a sorban, ezért kellett véleményem szerint három blokkra vágni a nézőteret és az akusztikailag értékes oldalfalakra „ráültetni” a közönséget. Ma már sokkal biztonságosabbak az anyagok és riasztórendszerek nincsenek túlsúlyban a tűzveszélyes anyagok, így visszaállíthatjuk azt az ülésrendet, amit Ybl Miklós megálmodott, és amit mindenütt ma is megtalálunk, elsősorban a német nyelvű operaszínházakban.– Ahol lehet, Ybl terveihez nyúlnak vissza. Többen azt várták, hogy „zobokisabb” lesz az átalakítás.

– Szokták kérdezni, hogy hol van ebben Zoboki? Hát sehol. Nem azért, mert összesen háromszáz mérnök dolgozik a házon a vezetésemmel, hanem azért sem, mert Ybl Miklós zseniálisat alkotott.. Pedig neki is folyton csökkentették a költségkeretét, egyre kevesebből, egyre kisebb, mégis egyre nagyszerűbb operát tervezett. A végeredmény pedig sok szempontból túltett azokon a nyugat-európai mintákon, amiket követett. A mi feladatunk az, hogy megvalósítsuk azt, amit ő megálmodott, és csak nagyon finoman egészítsük ki a munkáját. Egy szót sem ejtettünk arról, hogy az Operaház volumenének több mint kétharmada azt szolgálja, hogy az operaüzem virtuózan működhessen. Felújított színpad, öltözők, műhelyek és irodák keletkeznek, melyekkel legalább akkora adósságot törlesztünk a művészeknek, mint amennyit a nézőtéren az operarajongóknak. A jelenkor operajátszás trendjeit nem hagyhatjuk figyelmen kívül, de törekednünk kell arra, hogy a technikai módosításokkal ne sértsük meg az Ybl-i hagyatékot. A Magyar Állami Operaház igazi kultúrtörténeti kuriózum és reméljük a felújítás után pedig hangzásában, belsőépítészeti pompájában és felszereltségében ismét világszínvonalú lehet.

https://index.hu/urbanista/2018/07/01/operahaz_felujitasa_zoboki_gabor_opera/

Fotó: Bődey János / Index

Nemzetközi Építészeti Nívódíjat nyert a budapesti Nokia Skypark irodaház

A Nemzetközi Ingatlanfejlesztési Nívódíj Pályázaton (FIABCI World Prix d’Excellence) az irodaház kategória Ezüst Díját nyerte el a Futureal-csoport fejlesztésében megvalósult budapesti Nokia Skypark. Az ingatlanszektor Oscar-jaként emlegetett megmérettetésen 60 ország ingatlanfejlesztései közül választják ki minden évben a világ legjobbjait. A Corvin-negyedet lezáró, kutatás-fejlesztési központként működő irodaépület nem először kapott rangos díjat, az épületet tervező ZDA – Zoboki Építésziroda munkáját pedig már negyedik alkalommal ismerték el nemzetközi FIABCI-díjjal.

A Nemzetközi Ingatlanszövetség (FIABCI) minden évben megrendezi a Nemzetközi Ingatlanfejlesztési Nívódíj Pályázatot (FIABCI World Prix d’Excellence), amelyen a 60 tagország legsikeresebb ingatlanfejlesztéseit ismerik el. A több mint negyedszázada útjára indított FIABCI Prix d’Excellence a világ legrangosabb ingatlanfejlesztési elismerése, amelyet az ingatlanszektor Oscar-jaként tartanak számon.  A díjazás főbb szempontjai közé tartozik az ingatlanfejlesztés koncepciója és eredménye, építészeti- és városépítészeti színvonala, a kivitelezés minősége, valamint a megvalósítás időtartama is. Emellett értékelik az értékesítés és bérbeadás eredményességét, továbbá a környezetvédelmi szempontokat és az ingatlanfejlesztés társadalmi hasznosságát.

Idén május 1-jén, Dubai-ban, a FIABCI 69. Világkongresszusán hirdették ki a Nemzetközi Nívódíj Pályázat eredményeit. Az irodaház kategóriában a világ második legjobb ingatlanfejlesztésének választották, így a FIABCI World Prix d’Excellence Ezüst Díjával ismerték el a budapesti Nokia Skyparkot. A ZDA-Zoboki Építésziroda által tervezett, és a Futureal-csoport fejlesztésében megvalósult épület a Corvin-sétány egyik lezáró eleme. A legkorszerűbb technológiákkal ellátott Nokia Skyparkot kifejezetten technológiai és kutatás-fejlesztési igényekre tervezték. A több mint 70 millió euró beruházási értékű, 25 ezer négyzetméteres komplexum teljes területét a Nokia foglalja el. 

Az éppen egy évvel ezelőtt átadott irodaépület nem először kapott rangos elismerést, 2017 novemberében a Skypark irodaház nyerte el az év legsikeresebb ingatlanfejlesztésének járó Portfolio Property Awards „Év projektje” díjat, majd decemberben a FIABCI magyarországi tagozatának nívódíját is megkapta. A tervező ZDA – Zoboki Építésziroda munkáit Magyarországon egyedüliként idén már negyedszerre ismerték el a legrangosabb nemzetközi FIABCI-díjjal. Az iroda tervezésében megvalósult épületek (Művészetek Palotája, Richter Gedeon Zrt. Kémiai Kutatóépület, Telenor Irodaépület) korábban két nemzetközi fődíjat és egy második díjat nyertek el, míg az alkotóközösség munkáját a Nemzetközi Ingatlanszövetség 2012-ben FIABCI Diplomával ismerte el.

Mindent otthonossá lehet tenni, mert az otthonosság a pszichénkben zajlik

Elfelejtettünk lakást tervezni, a második világháború után eltűnt egy tradíció, azóta konzumházakat csinálunk” – mondta Zoboki Gábor a Duna TV Ridikül című műsorában. Az építész szerint az építészeti kultúránkból leginkább a programalkotás hiányzik, azaz, annak kitalálása, hogy milyen otthonban szeretnénk élni. Azok a terek az otthonosak, amelyekben mi magunk teremtjük meg a saját környezetünket, ehhez viszont idő kell. Aki gyorsan akar otthont magának, az csak egy „kapszulát” kap, amiben soha nem érzi majd igazán otthon magát. Az otthont tervező építész feladata ezért az, hogy minél többet megtudjon arról, akinek házat tervez, és felszabadítsa az építtető kreativitását. A tervező azonban csak a receptet tudja, a megoldást – hogy milyen otthont szeretnénk – magunknak kell megtalálni.

Az építészi hivatás egyfajta polihisztor léttel is jár: az építésznek bele kell ásnia magát más szakmákba és mindent megtudni arról, akinek házat tervez. Ugyanakkor az építész nem érez rá olyan dolgokra, amiről nem tud – ezért is kérem, hogy az első éjszakát én tölthessem el a házban, amit terveztem – mondta Zoboki Gábor. Az építész szerint ezért minden embernek rá kell éreznie a lelkére, arra, hogy milyen otthont akar és neki kell kialakítania azt.

Minden épületben, amiben élünk, tulajdonképpen egy építésszel van viszonyunk – rengeteg gondolat, szellemi termék benne van. Amikor belépünk egy térbe, ezek egyszerre „támadnak”, de az akklimatizálódáshoz idő kell: a térhez való alkalmazkodáshoz 15 perc; a látáshoz, amíg megszokunk egy fényerőt, fél óra; a halláshoz egy óra. Lassan áll át az agyunk bizonyos környezeti dolgokra.

Ezekkel a szempontokkal mind tisztában kell lenni, amikor lakástervezésbe kezdünk – hangsúlyozta a szakember. Olyan sokféle dologra kell egy ilyen intim környezet létrehozásánál figyelni, hogy attól tartok, az építészek sokszor inkább, saját elképzelésüket valósítják meg. Egy lakást berendezni is csak akkor tud egy építész, ha nagyon-nagyon jó kapcsolatban van az építtetővel. Ezért én például barátnak egyáltalán nem tervezek, mert esetleg ráerőltetném a saját gondolataimat – emelte ki Zoboki Gábor.

Mit jelent az otthonosság?

Azok a terek otthonosak, amelyekben az ember saját maga teremti meg a környezetét. Ez hosszú idő, ehhez évek kellenek. A high-tech elmúlt, most a high-touch időszaka van: szeretjük, ha keverednek a kultúrák, ha nem letisztult minden. Azok a jó otthonok, ahol van egy kellemes sarok, ahol le tudunk ülni, ahol mindenki megtalálja az intim terét a lakásban, függetlenül attól, hogy mekkorák a terek.

A finom részletek fontosságára jó példa az akusztika. Mérések igazolták, hogy az emberek az akusztikáról alkotott véleményük 50 százalékát egyéb pszichológiai okokból határozzák meg: kivel vannak ott a koncerten, meleg van-e, milyen parfümöt használtak, stb., végül pedig az akusztikát kritizálják. Tény tehát, hogy nagyon kell figyelni az ilyen apró részletekre, ahhoz, hogy az ember úgy érezze magát, otthon van.

Van egy materiális, egy érzelmi és egy spirituális lényünk, az otthonunknak mind a hármat hoznia kell. Materiális például a belmagasság, az, hogy jó legyen egy tér elrendezése. Érzelmi, hogy szeressem a lakás színeit, jó hangulat legyen, jól szelőzzön, jó legyen a panoráma. A spirituális részét pedig az jelenti, hogy milyen tárgyak vannak a lakásban és ezekhez milyen módon kötődöm. Egy régi tárgyat is nagyon lehet szeretni, mert hozza a több száz éves tulajdonosának az energiáit.

A konyha nem való a nappaliba

Nem tudunk lakást tervezni, hiányzik a kultúránkból. Eltűnt a második világháború után egy tradíció, rengeteg konzumházat csináltunk. Rendszerváltás után is gyártottunk Budapest körül egy övsömört lakóépületekből, most gyártjuk a második hullámot: kis középfolyosós, konyha a nappaliban, a rántotta a tévén készül típusú lakásokat.

A konyha ugyanis egy üzem. Az még rendben van, hogy van egy tálaló része, amit az étkezővel egybe nyitunk, de az nem normális, hogy a konyha a lakóterekkel, hálóterekkel legyen egyben. Sok függ attól, hogyan élünk.  Van, aki nem főz otthon, és megteheti, hogy jobban összenyitja a tereket, míg másoknál a konyha és az étkező az otthon szíve – ezt például fel kell mérni a tervezés során. Az építésznek együtt kell élnie a megrendelővel, programot kell alkotni.

A magyar építészeti kultúrából leginkább a programalkotás hiányzik: annak kitalálása, hogy mit akarunk csinálni? Az építész ugyan tud egy csomó receptet, de az nem a megoldás. A megoldást annak kell megtalálnia, aki az otthont akarja, erre pedig időt kell szánni. Aki gyorsan akar otthont magának, az egy kapszulát fog kapni, amiben soha nem fogja otthon érezni magát.

Tehát a személyesség, a saját gondolataink, kreativitásunk megélése a legfontosabb a mai otthonban.  A tárgyakkal lehet ezen segítni, de amit mi találtunk ki – és amire még az építész is azt mondta, hogy ez jó ötlet – az teszi az otthont igazán otthonná. Az építésznek csak példát kell állítani, és el kell mondania, hogy ő hogy gondolja.

https://www.mediaklikk.hu/video/ridikul-otthonos-tereink/

Fotókon a Lóvasút legszebb szerkezetei

A régóta parlagon heverő gyönyörű műemlék körüli pezsgést a ZDA Zoboki Építésziroda 2011-ben készített, az épület lehetséges hasznosítását bemutató tanulmányterve indította el. Végül az iroda tervei alapján 2016 decemberében indult el az épület teljes műemléki felújítása, a pinceszint beépítése és egy új épületrész kialakítása a meglévő műemléki épület mögött. A tervezés során az épület minden meglévő szerkezeti és díszítő elemét felmérték az utolsó kis részletig, majd kivitelezési szakaszban minden darabot egyenként vizsgáltak meg. Amelyik állapota engedte, restaurálás, konzerválás után visszakerült eredeti helyére. Amelyik olyan mértékig károsodott, hogy már nem volt megmenthető, ahelyett azonos anyagból, azonos formában legyártva készült egy másolat. Az épület gyönyörűen megmunkált részeinek – kő járófelületek, a tető oromzatok gazdagon cizellált famunkái, díszesen faragott fa és kovácsoltvas korlátok – nagy része még ma is megvan, őrizve a 19. század végi kézművesipar hagyományait. A műemléki rekonstrukció alapja ezek bemutatása az egyes díszítőelemek felújításával.

Látványos építészeti megoldások

Az épület leglátványosabb része, a két pavilon közti hajdani perontér és tetőszerkezete, amely a múlt század 20-as majd 40-es éveiben történt utólagos beépítés miatt teljesen „elveszett” – mondta el Zoboki Gábor. A ZDA-Zoboki Építésziroda vezetője kiemelte, az egykori utasvárót a régi fényképek alapos tanulmányozásával és korabeli hasonló épületek szerkezeteinek elemzésével rekonstruálták. A korábban oldalról nyitott várakozó csarnokot a tervezők hatalmas üvegfalakkal zárták le, így két legyet is ütöttek egy csapásra: egyrészt a hajdani tér újra átélhetővé vált, másrészt az épület egyben látványos, használható belső teret is nyert. Az új tetőszerkezet egyedi mérnöki konstrukció, a megmaradt fedélszéket elemeire kellett szétszedni, majd alapos vizsgálat után újították fel a teljes szerkezetet – hangsúlyozta Zoboki Gábor.  

A perontér új tetőszerkezete egyedi mérnöki konstrukció

Az épület gyönyörű kovácsoltvas korlátjának néhány éve lába kelt, de ennek pótlását a részletes felmérések alapján szerencsére meg tudták oldani, így eredeti szépségében csodálható meg ez is. A jövőben vendéglátóhelynek is otthon adó kivételes szépségű épület nemcsak a budai hegyek kirándulóinak lehet népszerű célpontja, hanem kulturális programokat kínáló kiállítótérként is szolgál majd. A Hegyvidék Önkormányzat Helytörténeti Gyűjteményének központja lesz, amely rendszeres programokat tart a helyi iskoláknak, egyesületeknek.

A Lóvasútról

A Lóvasút épülete a 19. század második felének eklektikus építészetébe illeszkedő, a Hegyvidék építészetét formáló „svájci villa”-típusú építészet markáns jegyeit hordozó ipari épület, különleges műszaki megoldásokkal.

A budai hegyvidék a dualizmus-kori Pest és Buda polgárainak kedvenc kiránduló és szórakozó helye volt. Egyre-másra épültek ezen a környéken a majorságok, vendéglők, fogadók. 1867-ben egy vállalkozás alakult a Lánchíd budai hídfője és a Zugliget közötti lóvasút közlekedés építésére és működtetésére, majd az első járat 1868 közepén indult. A levéltárakban fellelt anyagok szerint ekkor még egy kisebb, faszerkezetű indóház állt a mostani helyén. A vonalat a Millennium évében, 1896-ban villamosították, az ebből az időből származó fényképek alapján ekkor már állt a most látható épület. Néhány év múlva azonban komoly tragédia árnyékolta be az egykor sikeres vállalkozást: 1900-ban súlyos baleset történt, egy elszabadult szerelvény megindult a lejtőn, és a Virányosi út tájékán kisiklott, négy ember halálát okozva. A baleset után úgy döntöttek, hogy a villamos végállomását a lejtős területről át kell helyezni. 1903-ra alakították ki a Libegőnél az új végállomást, így a Zugligeti úti egykori végállomás köztes megállóvá minősült. Értelmét vesztette a nagy utasváró és az üzemi épület is. Húsz évvel később az épületet peron felőli oldalát befalazták, és a BESZKÁRT dolgozóinak alakítottak ki benne szálláshelyeket. Csak egy kis helyiség szolgálta tovább váróteremként a villamos közlekedést. 

Szinte csak kocsmaként nem szolgált a Lóvasút 150 év alatt

Az épület számos különböző funkciót töltött be közel 150 éves története során, lóvasút- és villamosmegállóként, postaként, távírdaként és szolgálati lakásként is szolgált. Az elmúlt több mint 25 évben lakatlan volt az épület – leginkább hajléktalanok időszakos szállásaként szolgált –, a házhoz a 70-es évek óta nem nyúltak, bizonyos részeihez talán a II. világháború vége óta sem. Tönkrement a tető, áztak a falak és néhány éve lába kélt a főbejárati pavilon gyönyörű díszkorlátjának is.

A zengő terek építészete

Hány légköbméter kell egy jó hangversenyteremhez? Miért lesz egy zengő tér cipősdoboz, vagy éppen szőlőskert alakú?  Hogyan változtatható az akusztikai környezet az oldalfalak és az ajtók nyitásával, vagy zárásával? Milyen megoldással lehet egy tér egyszerre hangversenyterem, operaház, balettszínház, konferenciahelyszín vagy éppen katedrális?

Zoboki Gábor a Pécsi Tudományegyetemen tartott előadásában öt kulturális épület – a budapesti Müpa, a sencseni Nanshan Kulturális Központ, a szentpétervári Művészetek Palotája, a szurguti kulturális központ és a pécsi koncertközpont – tervein keresztül vezette be a hallgatókat a zengő terek tervezésének kulisszatitkaiba.